Húsvét....

Ilyenkor a nagy héten a készülődés során vissza- vissza idézem gyermekkorom. Temérdek kérdésem volt Istenről, Jézusról, az életről.
Nálunk, mikor kezdtem templomba járni, nem ülhettek a fiúk és a lányok akárhová. Mikor bementünk a templomba, a bal oldali padsorokban ültek a lányok-asszonyok, a jobb oldaliban a fiúk-férfiak. És így volt ez, mikor hittanon voltunk, lányok az oratóriumban, a fiúk a sekrestyében. Nekem így volt természetes. Aztán valamilyen okból kifolyólag mindenki a sekrestyében volt hittanon. Máig is élesen emlékszem, a kánai menyegző volt a téma. Imre atya oly szépen beszélt, mint ha én is ott lettem volna. Mert Imre atya nagy tudású ember volt, aki Budapesten (akkor így mondtuk!) a papneveldében volt igazgató. De egy idő után messze a fővárostól nálunk pihente ki a nehéz éveket. Dr. Papp Imre, nekem ő jelentette a vallást, Isten közelségét. Mert én gyermeki fejjel úgy gondoltam, hogy ő már nem is ember, hanem közvetítő köztem és Isten között. Akkor, mikor megszólalt, úgy éreztem Isten szól hozzám általa. Hirtelen halála nagyon felkavart. Sokáig nem tudtam bemenni a templomba, mert nem értettem meg, miért halnak meg a papok, mikor rájuk nagyon nagy szükség van.
Sokáig örültem a karácsonynak, mert öröm teli volt, misztérium játékot tanultunk be. És a karácsony csillogása boldoggá tett. De a húsvét elszomorított, mert fájdalommal volt teli.Ma már máshogy látom. A fájdalom megtisztítja a lelkem. Már tudom mit jelent elveszteni valakit, és a fájdalomból hogyan lehet vigaszt nyerni. És a vigasz gyógyítja a lelket.
Ilyenkor húsvétkor újból gyermek vagyok, aki megvallja hitét, és a közösségével együtt tud sírni és örvendezni.
Nem akarok politikával foglalkozni, most csak én vagyok, és akiket szeretek, és Isten. Mert a feltámadás ad új erőt a jövőhöz. Mert van hitem, van Istenem és vannak emberek körülöttem, akik ugyanúgy éreznek, mint én.