.

Húsvéti kalács

Nagyi a konyhában sürgött, forgott, nyitogatta a sütő ajtaját és olyankor még jobban éreztem a sülő kalács illatát. Még a nyál is összefutott a számban és már előre elképzeltem, hogy, ha egy kicsit már kihűlt, akkor szelhetek is belőle, de csak a diósból, mert azt szeretem, egy csésze kakaóval, meg is van a vacsorám.
Míg ezen ábrándoztam, a tojásfestéket véletlenül kiborítottam, pedig még a felével sem végeztem a festésnek.
Ijedten felnéztem nagyanyámra, de az arca nem volt szigorú, csak a hangja volt kicsit türelmetlenebb. Indultam is azonnal a felmosó ruháért, de a lustafát már nem mertem behozni, mert még megkérdezné, mint annyiszor   
- Talán nem hajol a derekad?
Nyolc évesen hogyne hajolna, de azzal könnyebb, ezt viszont nem mertem soha hangosan mondani, mert tiszteletlenség lett volna nagyanyámmal vitatkozni.
Ráadásul, most meg nincs is festék, pedig az én kedvemért vették, hogy ne keljen hagymalevéllel festeni. Pedig nagyi azt mondja, hogy az, az igazi.
Abba meg még bele gondolni is rossz, ha azt is tudná, hogy a vöröshagymáról jócskán leszedtem a leveleket, nehogy eszébe jusson azzal festeni.
Aztán most se festék, se hagymalevél, nem tudok festeni húsvéti tojást, hacsak nem megyek át a szomszéd nénihez és tőle talán kapok annyi hagyma levelet, amennyi kell.
Gyorsan kaptam a kabátom, mert kissé hűvös volt, hisz április első hetében jártunk és már esteledett is.
Észrevétlenül iszkoltam ki az ajtón, nehogy megkérdezzék, hova megyek, mert akkor fény derül a vöröshagyma kopaszságára is.
Rozika néni mellettünk lakott egy kis vályogházban, illetve csak a fele volt vályog, a többi már téglából épült.
Nagyon szerettem nála lenni, tanított főzni, csigatésztát tekerni, meg lehetett nála mindig valamilyen tortát enni, mert lakodalmakba sütött. Főleg a pörkölt tortát szerettem, már egyszer engedte is hogy én is csináljam. Ugyan nem lett valami szép, de az enyém volt.
A nagy rohanásban, majdnem összeütköztünk a konyhaajtóban, mert én száguldottam befele, mint a szélvész, ő pedig hozzánk indult volna egy tál, festett piros tojással.
Míg kisebb voltam, sőt még a múlt évben is ő festette nekünk a piros tojást, hogy én ne láthassam.
Nem tudom, hogy nagyi miért nem mondta meg neki, hogy az idén már nem kell, mert ez az én feladatom lesz, de ez most nagyon jól jött nekem.
Magam akartam haza vinni, de mivel be kellett neki vallanom, hogy miért rontottam úgy rá, jobbnak látta, ha ő hozza el, mert, ahogy mondta: olyan kalangyos vagyok, hogy még ezt is képes leszek kitálalni az udvar közepén, pedig azért ez így nem igaz, mert én nagyon komoly is tudok lenni
Na, mindegy, a lényeg, hogy lesz piros tojás és Húsvét hétfőn kaphatnak a locsolók is.
Mikor beléptünk az ajtón, nagyi épp akkor vette ki a sütőből, a gyönyörűen barnára sült kalácsot. Illata belengte az egész házat, elkígyózott egészen a bejárati ajtóig, még talán a szobákba is, pedig az ajtók csukva voltak.
El is feledtem mindent, csak a kalács járt az eszemben, pedig tudhattam volna, hogy ebből ma nem ehetek.
Hisz tanultam a hittan órán, meg azért már elég sok húsvéti ünnepre emlékezem, hogy ezt a kalácsot, nagyim bele rakja egy kengyeles kosárba, tesz még bele sonkát, főtt tojást és egy üveg bort is, majd letakarja egy tiszta konyharuhával.
Húsvét vasárnap reggelén pedig karjára akasztja, indulunk a templomba és a plébános Úr mise után megszenteli, csak utána lehet fogyasztani belőle.
Biztos, hogy meglátszott az arcomon a hirtelen jött csalódottság, mert nagyi szemében huncut fények kezdtek táncolni.
De Rozika néni is mindjárt értette nagyanyámat és már kérdezte is tőlem, hogy nálunk mi lesz a vacsora.
Csak legalább ne kérdezte volna meg, mert így még jobban megéheztem a kalácsra.
Nagy szomorúan mondtam, hogy tejes zuzorka leves, nagyon nem szeretem, pedig igazán ritkán van nálunk, egy évben talán négyszer.
El is határoztam, hogy én bizony abból nem eszek, majd kenek magamnak zsíros kenyeret, meg iszok hozzá teát, kár, hogy a paprikás krumpli már elfogyott.
Ekkor nagyi bement a spájzba és egy konyharuhába csomagolt valamit hozott ki.
Letette az asztalra és kibontotta, hú de nagyon megörültem, diós kalács volt benne, biztosan, délelőtt sütötte, mikor én templomban voltam, a padokat segítettem díszíteni.
Ó, hogy örültem, meg van az óhajom és tejeskávét kapok hozzá, amelynek olyan finom az íze, hogy az semmihez sem hasonlítható.
Nagyon szerettem a Húsvéti ünnepeket, szerettem nagyival a templomba menni és ott hallgatni a plébános Úr elbeszélését Jézus életéről, haláláról, mennybe meneteléről.
Ebben az évben, a húsvéti ünnep utáni vasárnapon, szintén jeles esemény váratott rám.  Akkor lettem elsőáldozó. Nagy izgalommal készültem arra is. Időben megvették a gyönyörű fehér ruhám, meg a mirtuszkoszorút, amit néha titokban fel is próbáltam.
Nagyi és a szomszéd néni a másnapi miséről kezdtek el beszélgetni, hogy vajon a plébános Úr változtat – e a beszédén, mert a tavalyit nagyon nehéz lesz felül múlni. Azután különböző történeteket elevenítettek fel a régi idők ünnepei készületeiről. Mókás dolgokat meséltek és én nagyon szívesen hallgattam volna még sokáig.
De nagyi rám szólt, hogy indíts fürödni és alvás, holnap még nekem is kell segíteni az ebéd előkészítésében, mielőtt, templomba megyünk.
Nem igazán örültem neki, de nem volt appeláta, így elköszöntem a nénitől, nagyinak jó éjt-puszit adtam és indultam fürödni, de nagyi még utánam szólt: Aztán ne felejts el fogat mosni! Mintha nem tudnám magamtól is.   
Azért nagy nehezen ágyba kerültem, de sokáig nem jött álom a szememre, az izgalomtól nem tudtam elaludni, a holnapi nap járt az eszembe és Jézusról gondolkodtam.
Felidéztem magamban a hittanórán tanultakat, meg amit nagyi szokott mesélni. Természetesen az eszemmel fel tudtam fogni, hisz már nem voltam olyan kicsi.
Csak a szívem nem akarta tudomásul venni Jézus szenvedését, tiltakozott a keresztre feszítésnek még a gondolatától is.
Nem akartam megérteni, hogy Isten miért nem segített a fián. Ezernyi kérdés, kétely merült fel szívemben.
Nagyit hívtam segítségül és Ő jött, pedig még rengeteg dolga volt. Komolyan vette kérdéseimet és mindre türelmesen válaszolt.
Azt hiszem, hogy aznap este tudtam igazán megnyitni szívemet Istennek, akkor értettem meg, hogy miért kellett előbb meghalni a fiának ahhoz, hogy utána a mennybe emelhesse magához.

Sándor Kinga