Meglehetősen közel van hozzánk egy vasútállomás – ahol megállnak azok a vonatok is, amelyekkel Kelet-Magyarországra lehet utazni – tehát innen indultam mindig, amikor a Fiamékhoz utaztam.

Mióta az ország meglehetősen távoli részébe költözött, gyakran látogattuk őket, felváltva Papa és én, mert akkor még Anyámat itthon el kellett látni, ketten nem utazhattunk…

Ma reggel – ezen az esős napon – ahogy kutyuskámmal sétáltunk, hallottam, hogy éppen megáll, majd tovább indul egy IC. Már nem kaptam fel a fejemet, nem gondoltam, hogy ideje lenne ismét utazni…

Egy évvel ezelőtt még minden csodálatos volt, szinte gondtalanul készülődtünk az ünnepre, és a Húsvét előtti várakozást boldog izgalom ragyogta be, mert – ha nem is tudtunk minden ünnepkor együtt lenni, de Skype-on, telefonon jöttek a kedves kívánságok, mentek a csomagok, örültünk és szerettük egymást, vártuk a következő találkozást.

Május elseje előtt utaztam néhány napra a Fiamékhoz, és akkor még – látszólag – minden rendben volt, jöttünk-mentünk a városban és a környéken, bográcsoztunk és élveztük a tavaszi napsütést (amely kicsit „megpirított” engem, de nagyon jól éreztem magam). A legfinomabb gulyás akkor készült, ott, a bográcsban, bizony repetáztam belőle…

Eltelt néhány hét és jöttek az aggasztó hírek, hogy úgy fáj a lába, hogy kocsit sem tud vezetni, aztán elkezdődtek a vizsgálatok, kórház, majd a debreceni klinika, ahová egész nyáron járkáltunk, vittük a „csodavizet” és minden egyebet, amit ajánlottak az „okosok”.

Szeptember végén éppen hazaengedték a Fiamat, én pedig egy hétig náluk voltam, gondoskodtam mindenről és reménykedtem, mert hinni akartam, miközben látnom kellett volna, ahogy egyre gyengébb, alig vonszolja magát, és csak azért eszik, iszik, mosolyog, hogy ne ijesszen meg engem…

A felesége már tudta, hogy menthetetlen, de nekem nem árulta el, így aztán hittem, hogy meggyógyul… Örültem, hogy hízott 1-2 kilót…

Egy hét után haza kellett jönnöm, hiszen itt várt a férjem és az idős anyám, akiket szintén el kellett látni, de úgy terveztem, hogy vissza fogok utazni a Fiamékhoz. Tudom, hogy ő is nagyon várt…Eltelt két hét és már azon gondolkodtam, mikor megyek, amikor ismét visszakerült a klinikára. Mondtam a menyemnek, hogy ha kiengedik, legjobb volna ide hozni mihozzánk, mert talán itt rehabilitálódna a legjobban, mindig körülötte lennénk, kiszolgálnánk, stb. Elképzeltem, amint a kedvenc ételeit főzöm, együtt napozunk a teraszon, sétálunk a kertben…

Menyem idegesen válaszolta, hogy „majd megy, ha akar”… Nem igazán értettem a fura választ, de utólag rájöttem, hogy ő bizony már tudta, amit én nem…

Október 12-én aztán engem vágott mellbe a megváltoztathatatlan tény, hogy Fiam eltávozott a földi életből.

A temetésre Papával utaztunk, Anyám ellátását a szomszédasszonyaim vállalták arra a két napra. Ez az utazás már igencsak szomorúra sikerült, és azóta még egy hasonló követte: elmentem a temetőbe, hogy megnyugodjon a lelkem.

A tábla ott volt, de a Fiam nem. Ő már eltávozott a lelkek útján, és csak Isten tudja, hogy milyen új feladatot kapott. Talán újjászületik pl. az unokájában, aki azokban a napokban foganhatott, amikor ő elment…

Az bizonyos, hogy én már nem nézem a vonatokat, mert nincs hová utaznom.