Ugye megdöbbentő a fenti megállapítás, aztán ha végiggondoljuk saját életünket, rá kell ébrednünk, hogy bizony ez az igazság. Nézzük csak pontról-pontra...

Gyermekkor:

Folyamatosan iparkodunk mindent megtanulni, amit egy „jó gyereknek” tudni illik, tehát igyekszünk az iskolában is és a családban is az elvárások szerint teljesíteni.

Kamaszkor:

Lázadozunk, mert erre az életszakaszra már kialakul a szabadságvágyunk és szeretnénk a kötöttségektől mentesen létezni. (Persze, hogy ez nem lehetséges...)

Ifjúkor eleje:

Pályaválasztás, párválasztás, szerelem... A legnehezebb és egyben a legszebb időszak. Döntéseink kihatnak egész további életünkre. Fontos, hogy olyan szakmát válasszunk, amelyet örömmel fogunk végezni sok-sok éven át. Legalább ennyire fontos, hogy olyan társat találjunk, akivel közösek a céljaink, hasonló a gondolkodásmódunk, egyforma értékeket vallunk! A legnagyobb hibákat akkor követhetjük el, hogyha csak a szerelem rózsaszínű szemüvegén át nézzük a világot, mert képesek vagyunk feláldozni pályaválasztási céljainkat akár azért is, hogy minél előbb elkezdhessük a „felnőtt életet” családot alapítsunk... Nehéz megfelelni minden feladatnak, hiszen még nem igazán készültünk fel az önálló életre. (Eddig nem kellett beosztani a pénzt, mindezt a szülők megtették, ahogy a háztartást is ők vezették, mi pedig – gyerekként – igencsak kényelmes életet éltünk).

Ifjúkor:

Most kezdjük el „megenni amit főztünk” elindult a várva várt felnőtt élet, de most már azt is látjuk, hogy rengeteg a tennivalónk. Meg kell felelnünk a családi és munkahelyi elvárásoknak, és megtalálni a harmóniát a mindennapokban. Ha időközben szülővé váltunk, akkor a gyermeknevelés gondjai is ránk szakadnak...

Felnőttkor:

Életünk „csúcspontja”, a „kiteljesedés”, amikor már célba ért a családalapítás, a gyermekeket is elindítottuk az úton, kapcsolatunk a társunkkal ilyenkor – jó esetben – azt jelenti, hogy partnerünk valóban megbízható és számíthatunk rá minden helyzetben. Munkahelyünkön is felértünk a „csúcsra”...

Mindez persze a pozitív forgatókönyv, amely az esetek legnagyobb részében negatív irányba módosul: válás, kudarc, munkahely elvesztése, és még sorolhatnám...

Időskor eleje:

Lecsendesülés, nyugdíjba vonulás, békés „alkonyat”megalapozása. (mind-mind olyan feladatok, amivel eddig nem találkoztunk. Először örülünk a ránk „szakadt” korlátlan szabadidőnek, aztán megpróbálunk valami értelmes elfoglaltságot találni. Nem könnyű megtalálni a helyes arányt, mégpedig úgy, hogy ne telepedjünk a gyermekeink, unokáink nyakára, ne követeljünk a magunk számára túl sok időt, odafigyelést. Próbáljunk csak akkor segíteni, hogyha igénylik, de maradjunk távol, hogyha „túl sok belőlünk!”

Foglaljuk el magunkat úgy, hogy ne okozzunk másoknak gondot, ne jelentsünk terhet!

Időskor közepe, vége:

Meg kell tanulnunk beosztani csökkenő fizikai erőnket, legalább saját magunkat képesek legyünk ellátni, amíg csak megy a dolog. Szedjük rendbe környezetünket, otthonunkat, legyen áttekinthető minden, hiszen készülődnünk kell a végső búcsúzásra. (Tudjuk, hogy így van, de ne emlegessük folyamatosan ezt a dolgot, mert csak számunkra lényeges, a többieket elijeszti tőlünk!)

Fentiek alapján mindenki láthatja, hogy minden élethelyzetünkre bőven jutnak feladatok, amelyeket a lehető legjobban szeretnénk megoldani.

Létezik-e olyan ember, akinek mindez tökéletesen sikerül?