Nagy kár, hogy ez lett a vége. Nagyon szeretem a hepiendet. 

A történet sokáig kavargott bennem. Egy előző ötletnél Norbert megtudja, hogy a lánya életét a soha nem látott  fia mentette meg. Volt szerelmével nem találkozott, és mire megtalálja hol lakik, csak az autója hátulját látja, mert visszatér Amerikába. Akkoriban egy fájdalmas korszakon mentem keresztül, ahol a barátság helyett valami egész torz dolog kezdett kialakulni.Hárman összeakadtunk az interneten, mindkette fiatalabbak voltak tőlem, a férfi két évvel, a lány a lányom lehetett volna. Valaki, aki a barátomnak mondta magát, megpróbált különböző dolgokkal rávenni, hogy közös barátnőnk viszonozzon egy érzelmet, amit még nem is érzett. A férfi kitűnő színész volt, majd el epedt a vágytól, drága ajándékokat adott. Még időben rájöttünk mi a célja, és mindketten megszakítottuk a kapcsolatot. Fájdalmas volt, mert őszinte ember lévén, megbíztam másokban. Megbíztam, és kijátszott. Talán egy kicsit erről is szólt a történet. Sokáig tartott, amíg feldolgoztam az eseményeket, és újból tudok bízni az emberekben. Mindez kb nyolc éve történt, és két-három évig tartó barátság volt. Mindhárman más városban laktunk, az internet kötött össze bennünket. Majdnem egy év után találkoztunk, mindhárman egy helyen csak egyszer voltunk. Lehet, hogy egyszer megírom az egész történetet, de az nem mostanában lesz.

Már tegnap elolvastam az írásodat kedves Zita, de akartam még gondolkodni a hozzászólásomon. Úgy érzem én egyre közelebb kerülök ahhoz a helyzethez, hogy tárgyilagosan meg tudjam ítélni a " másság", a háttérbe szorítottság kérdését. Legelőször elmondanám, hogy nevelőapám fél lábú, paraszti származású gyerek volt. Amikor anyámmal összeházasodtak én 3 éves voltam. Jó apám volt, eltartott, felnevelt, iskoláztatott, sokat dolgozott értem, értünk azzal az egy lábával. Miért mondom? Mert ő is fogyatékos volt, de egyben büszke is, és azt mondta ha valamit 2 lábbal meg lehet csinálni, akkor akarattal ki lehet pótolni a többit. Megtanított elfogadni azt ami van, és kihozni a legtöbbet mindenből. Gyerekkorom óta rengeteg emberrel ismerkedtem meg, akik hátrányból indultak valamiért, legyen az betegség, bőrszín, vagy fogyatékosság és azt kell mondanom, hogy ha az embernek célja, akarata van és tartása, akkor már nagyon sokat tett azért, hogy sikerüljenek a vágyai. Persze nem árt, ha ebben segítőkre talál, legyen az egy társ, egy barát, vagy véletlenségből egy karitatív szervezet például.Valahol ezekből a gyerekkori évekből eredeztetem azt, hogy a mai napig segítő szakmában dolgozom, és nem hiszek az " eleve elrendeltetés" fogalmában. Az az egy fontos nagyon, hogy az egyénből induljon az akarat, erőszakkal nem lehet senkinek jót tenni,- a hosszú évek alatt ezt is megtanultam.Köszönöm elgondolkodtató írásodat.

Soha nem szabad általánosítani, és előitélettel élni. Apai nagyapám házánál, az udvari lakásban lakott a város prímása a családjával. Nagyanyám szerette őket, értette a gondolkodásukat. Miután édesapám a temesvár Királyi fa és Fámipariskolában diplomált, Ő lett a környék hangszer orvosa. A környékbeli cigányok mind bejártak  hozzá. A Huhu Jankó csellóját apám őrizte, amit mindig elakartak adni a cigányok.

 Én dolgoztam az itt muzsikáló cigányoknak, a kétévi keresetüket arany ékszerben vitták haza. Kézfogásra hagyták nálam az általuk megvett színaranyat.

Szerettem őket, hiányoznak. Érteni kell a gondolkodásukat.

Sokuknak a rendszerváltás nem kedvezett, ők vesztesei lettek, megszűnt sok  zenés kávéház, és más munkahelyek.

Péter 

Kedves Zita! Örülök ennek a történetnek. Vasárnap szembesülhettünk Orsós Róbert tehetséges tévés fiatalember megalázásával,  lejáratásával. Aki látta Őt, a szemét, amikor üzent a támadójának, megérthette, milyen fájdalmat tud okozni a léleknek, ha darabokra törik. Nem túlzok, ha azt mondom, szerettem volna akkor ott lenni megfogni a kezét és átölelni, azt mondani, ne féljen, nincs egyedül, sokan vagyunk mellette.

Azonban eltelt két nap, és most megkérdezem, tényleg sokan gondoljuk így?

Hol vannak a polgári oldal roma értelmiségei, hol vannak a szolidáris polgártársak, nem gyűjtünk aláírást Tóta W. és hasonszőrű senkiházik ellen?

A történet kitalált. Sok olyan embert ismerek, akik eleve hátrányból indultak az életben, és úgy láttam hiába a szép szavak, a megértés, a tolerancia, amikor tényleg szembesülni kell a helyzettel, csak kevesen mennek át az emberségesség vizsgáján. Ki szeretné, ha bekerülne a családjába egy fogyatékkal élő ember, vagy éppen más bőrszínnel rendelkező? Ott, hol homogén embercsoport él, élt, máshogy fogadják el a másságot. És érdekes, hogy ezt a történetet ki-ki eddigi élettapasztalatai szerint máshogyan látja.

Ez a Norbert igen gyenge jellemű ember!  Igaz történet? 

Így lehet egy életet elrontani...