.

               Empátia

               (Erdély, 2015. március l5.)

               Letépett egy aranyszínű almát a fáról, és enyelegve nyújtotta Alexandrosznak. – „Ezt annak add, akit a legszebbnek látsz!”  

               Láttátok volna Alexandroszt! Csodálkozva nézte meg az almát, Klütaimnésztrát, a kislányokat, és elmosolyodott kedvesen, kisfiúsan, asszonyt vonzóan, ahogy csak ő tudott, aztán, mintha álmában tenné, átnyújtotta az almát nekem. Észre sem vette, hogy Klütaimnésztra (Léda lánya a görög mitológiában) dühösen toppant, a kislányok elszaladnak sírva, csak engem nézett, ahogy fehér fogaim beleharapnak az almába, és ő is nyelt hozzá. A körülálló asszonyok is mind nyeltek... Nem sokáig néztem egyedül a hold meleg fényét az áttetsző forrásban. Mellettem állt Alexandrosz... Ő is a hold remegését figyelte a csillámló vízben. Egy szót sem szóltunk. De Alexandrosz karja átölelte derekamat, és az én fejem az Alexandrosz mellére simult...,  és Helené megsimogatta Páris fényes haját: Így volt,  édesem? - közkeletű, általánosan elterjedt nevén Nagy Sándor (görögül Megalexandros az ókor emblematikus figurája).

                Újabb hasonlat,  az eltorzult testű Jób emlékeztet bennünket az  Úr szenvedő szolgájára, aki „fájdalmak férfija, betegség ismerője” volt, kinézetre „torz”, akiről egy francia gondolkodó azt írta: „embernek még megjár, de Istennek túlzás,” emberinek nem nevezhető. A bibliai Jóbot tetőtől talpig elborító undok bőrbetegség már közvetlenül a Sátán  műve. Szenvedése még mindig nem másokért viselt büntetés, mégis tekinthető jeladásnak az eljövendő Jézus Krisztusról, aki az erős fegyverest legyőzi majd és fegyverzetét elszedi. Jóbbal szemben már most kicsorbul minden sátáni eszköz. A Sátán veresége, hogy nincs többet szó róla. Lesz még kísértés, lázongás, rosszul sikerült vigasztalás bőven, de nem egyéb az emberi kísértésnél. Ne magyarázzuk bele tehát sem a feleség keserű szavaiba, sem a barátok fonák együttérzésébe a Sátánt, - mert nincs ott. Kiszorult a porondról, le is lepleződött, mert szándékai ismeretesek előttünk. Tehát Jób hitből áll arra a helyre, ahol nemzedékek szemlélete két dolog iránya, találkozása keresztezi egymást. Nem azért, hogy a maga hű álláspontját igazolja. Közbenjáró szolgálattal igyekszik helyrehozni a vétkeket, amit gyermekei esetleg elkövettek. Ám a felelősséget értük nem veheti magára.

                  Csak a budavári Nagyboldogasszony-templom (közkeletű nevén Mátyás-templom) mindenkiből érzelmeket vált ki. Igen ám, de a puzzle (kirakós rejtvény) néhány darabja bizony 700 éves történetről mesél. Vitát váltott ki már az építéskor is a templom, mégpedig jogi természetűt – mondja Janotti Judit. A tatárjárás után építették az eredeti templomot, amelynek első okleveles említése 1247-ből való. Az irat tanúbizonysága szerint ekkor a veszprémi püspökséghez tartozott, ám IV. Béla 1255-ben a még épülőben lévő templom kegyuraságát a domonkos, (a fogalom dominikánusból származva!) apácák Nyulak szigetén lévő kolostorának adományozta. Nyilván – és itt ez a fontos!  - némi személyes indíttatás hatására, hiszen leánya, a későbbi Szent Margit a nyulak szigeti kolostor apácája volt. A püspökség azonban nem hagyta, hogy jogait (így a templomhoz tartozó tizedet) csorbítsák: vitatták a király döntését, ezért 1269-ben IV. Béla visszavonta adományát, s a templom így ismét a veszprémiekhez került.

                 Így az „eredeti” reményt keltő fejlődés alapja megvan, csak nem látszik. Mert a nagyra törő terv, a lázas hódító hadjárat, a történelmi kor és sok más körülmény hozzájárul ahhoz, hogy az ember létében elérje a halhatatlanságot, ezért a jellem és a szellem folytonos tökéletesítésén kell munkálkodnia, arra törekednie, hogy folyton túlszárnyalja önmagát. Az önmagukat túlnőni akarókat az a veszedelem is fenyegeti, hogy saját súlyuk vagy korszakuk alatt roskadnak össze. Jób hallatlan belső, lelki küzdelme úgy lesz „eredeti”, hogy neki magának is tűrnie és küzdenie kell. Amíg a világhódító Nagy Sándor – a halhatatlan Alexandrosz az arisztotelészi alapvető elvek szerint élt s valóban erkölcsi kötelességének tekintette, hogy az igazságot tisztelje, nagy volt, erős volt, igazságos volt, addig a „szenvedő” példáján annak kell kiderülnie, hogy a hit nem a földi boldogulás függvénye. Betegsége nem afféle vírus okozta influenza, mely akkor gyógyítható, ha önmagától is meggyógyul. A sikertől elvakult és a gazdag, keleti kényelemtől elpuhult vezér körül sorra megjelennek a hamis barátok, a hízelgők, a kalandorok. A régi barátok ármánykodások áldozatává estek, cselszövésekkel vádolták őket, egyeseket bebörtönöztek másokat kivégeztek. Donec eris felix, multos numerabis amicos, tempora si fuerint nubila, solus eris. Mig a szerencse rád mosolyog, sok a barátod, hogyha eged felhős, állasz a viharban magad.

                 Az emberi élet egyszeri és megismételhetetlen, de van valami, ami ennél több. Szent Margit példája azt bizonyítja, hogy a dicsőség nem kimondottan a földön szerzett teljesítmények következménye, hanem az emberi tartásé, magatartásé, a helytállásé. Csak ennek van „eredete”, a föld szívében is.

                 „Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém” (Dante: Isteni színjáték). A kérdés pedig az, hogy hol tartunk mi Erdély magyarsága a sanyarú hányattatások végétől?

                A megszeppenés: empátia

                Pásztori Tibor Endre