Ferenc pápa a március 4-i általános kihallgatáson folytatta katekézissorozatát a családról: most az idősek, a nagyszülők társadalomban elfoglalt helyéről beszélt.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai és a jövő szerdai katekézist az időseknek szenteljük, akik a családban a nagyszülők, nagybácsik és nagynénik. Ma azzal foglalkozunk, milyen nehéz helyzetben vannak jelenleg az idősek, legközelebb pedig kifejezetten rájuk irányul a figyelmünk, azt nézzük meg, mi az ember hivatása ebben az életkorban.

Az orvostudomány fejlődésének köszönhetően az ember élettartama meghosszabbodott, ám a társadalom nem „tágult” együtt az élettel! Az öregek száma megsokszorozódott, de a társadalom nem eléggé szervezte meg úgy az életét, hogy helyet biztosítson számukra, hogy kellően megbecsülje őket s a gyakorlatban is figyelembe vegye törékenységüket és méltóságukat. Amíg fiatalok vagyunk, hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni az öregséget, mintha valami távol tartandó betegség volna, amikor viszont megöregszünk, különösen ha szegények, elesettek és egyedül élők vagyunk, megtapasztaljuk a hatékonyságra berendezkedett, következésképp az öregekkel nem törődő társadalom hiányosságait. Az öregek viszont gazdagságot jelentenek, nem lehet mellőzni őket.

XVI. Benedek pápa, amikor egy idősotthonba látogatott, világos és prófétai szavakat használt: „Egy társadalom, mondhatni civilizáció milyenségét az alapján is le lehet mérni, hogy miként bánik az öregekkel, milyen helyet biztosít nekik a közéletben” (2012. november 12.). Így van, a civilizációk között az idősekre való odafigyelés tesz különbséget. Meg kell nézni: az adott civilizációban odafigyelnek-e az öregekre? Van-e helyük az öregeknek? Ez a civilizáció előrehalad, ha képes megbecsülni az öregek bölcsességét és tudását. Az a civilizáció viszont, ahol nincs hely az időseknek vagy kidobták őket, mert problémát jelentenek, halálos vírust hordoz.

Nyugaton a tudósok az elöregedés századaként jellemzik századunkat: egyre kevesebb gyermek születik, az öregek száma pedig nő. Az egyensúlynak ez a felborulása kérdést intéz hozzánk, sőt, nagy kihívást jelent a mai társadalom számára. A nyereségorientált kultúra azon van, hogy teherként, „kidobható nehezékként” láttassa az öregeket. „Nemcsak, hogy nem termelnek semmit, gondolja ez a kultúra, de még nyűgöt is jelentenek. Mi tehát a következménye az ilyesfajta gondolkodásnak? Szabaduljunk meg tőlük!” Szomorú látni az öregek félresöprését, ez bűn! Persze nem merik ezt nyíltan kimondani, a gyakorlatban viszont eszerint cselekszenek! Egyfajta gyávaság rejtőzik a leselejtezés kultúrájához való hozzászokás mögött. Hozzá vagyunk ugyanis szokva az emberek kidobásához. Meg akarjuk szüntetni a gyengeségtől és a sebezhetőségtől való, növekvő félelmünket; ezáltal viszont növeljük az idősekben azon aggodalmukat, hogy nehezen tűrjük meg és magukra hagyjuk őket.

Már Buenos Aires-i szolgálatom idején magam is megtapasztaltam ezt a valóságot, a problémáival együtt: „Az időseket magukra hagyják, és nem csak anyagi bizonytalanságban. Magukra maradnak, mert önző módon képtelenek vagyunk elfogadni korlátaikat, melyek a mi korlátainkat tükrözik vissza, magukra maradnak sok nehézségükben, amellyel meg kell küzdeniük, hogy életben maradhassanak egy olyan civilizációban, amely nem engedi meg részvételüket, nem engedi meg, hogy elmondhassák a maguk véleményét, sem azt, hogy vonatkozási pont lehessenek, hiszen a fogyasztói modell szerint »csak a fiatalok lehetnek hasznosak, és csak ők élvezhetik az életet«. Ezen időseknek ellenben – az egész társadalom számára – népünk bölcsességi tartalékának kellene lenniük. Milyen könnyen elaltatjuk lelkiismeretünket, amikor nincs bennünk szeretet!” (Solo l’amore ci può salvare [Egyedül a szeretet üdvözít], Città del Vaticano, 2013, 83. o.). Ez így történik.

Emlékszem, amikor idősotthonokat látogattam, mindenkivel elbeszélgettem, és nagyon sokszor ezt hallottam, amikor kérdeztem őket: „Hogyan van? – Jól, jól vagyok. – És a gyermekei? Hányan vannak? – Sokan. – És jönnek látogatni? – Igen, igen, mindig jönnek! – És mikor jöttek utoljára? – Karácsonykor!” – mondta nekem egy idős asszony. Augusztus volt, amikor beszéltünk! Nyolc hónap telt el anélkül, hogy gyermekei meglátogatták volna! Nyolc hónapig magára hagyták! Ezt úgy hívják: halálos bűn. Értitek?

Egyszer gyermekkoromban a nagymama elmesélte nekünk egy idős nagypapa történetét, aki leette magát evés közben, mert nem tudta pontosan a szájához emelni a leveseskanalat. A fia, vagyis a családapa, úgy döntött, hogy elküldi a közös asztaltól. Csinált neki egy kis asztalt a konyhában – ahol nem látszott –, hogy egyedül egyen. Így aztán nem okozott botrányt, amikor barátok jöttek ebédre vagy vacsorára. Néhány nappal később, amikor az apa hazaérkezett, látja ám, hogy a legkisebb fia fadarabokkal, kalapáccsal és szögekkel játszik, és barkácsol valamit. „Mit bütykölsz? – kérdezte tőle. – Készítek egy asztalt, apa. – Asztalt, minek? – Hogy legyen neked is, amikor megöregszel, és akkor majd te is tudsz ott enni!” A gyerekeknek jobban működik a lelkiismerete, mint a mienk!

Az egyház hagyományában nagy bölcsességtár van, amely mindig fenntartotta az idősek mellé állás kultúráját, a készséget, hogy szeretettel és együttérzéssel kísérjük őket életük ezen végső szakaszában. Ez a hagyomány a Szentírásban gyökerezik, ahogyan például Sirák fiának könyve tanúsítja: „Ne vesd meg, amit az öregektől hallasz, hiszen ők maguk is atyáiktól vették. Mert így tudásra teszel szert és alkalomadtán meg tudsz majd felelni” (Sir 8,9).

Az egyház nem tud és nem is akar az öregséget nem tűrő mentalitásához alkalmazkodni, még kevésbé az idősekkel szembeni közömbösséghez és megvetéshez. Fel kell ébresztenünk a hála közösségi érzékét, a megbecsülését, a befogadásét, amelyek megéreztetik az idősekkel, hogy ők is eleven részei közösségüknek.

Az idősek olyan férfiak és nők, apák és anyák, akik előttünk járták ugyanazt az utat, mint mi, ugyanabban a házban éltek, mint mi, ugyanúgy megvívták mindennapi küzdelmüket az emberhez méltó életért, mint mi. Olyan férfiak és nők ők, akiktől sokat kaptunk. Az idősek nem idegenek. Az idősek mi vagyunk: előbb vagy utóbb megöregszünk, elkerülhetetlenül, még ha nem is gondolunk rá. És ha nem tanulunk meg jól bánni az idősekkel, akkor majd velünk is így bánnak.

Idősként mindnyájan törékenyek vagyunk egy kicsit. Vannak azonban különösképpen gyengék, sokan magukra maradva és betegen élnek. Vannak, akik ápolásra és mások gondoskodására szorulnak. Talán emiatt hátat fordítunk nekik? Sorsukra hagyjuk őket? Perverz az a társadalom, amelyben az emberek nem állnak egymás mellé, és ahol az ingyenesség, a viszonzást nem váró szeretetet eltűnőben van. Az egyház, ha hűséges Isten szavához, nem tűrheti el ezt a romlást. Az a keresztény közösség, amelyben a másik mellé állást és az ingyenességet már nem tekintenék nélkülözhetetlennek, saját lelkét is elveszítené ezekkel együtt. Ahol nincs becsülete az időseknek, nincs jövőjük a fiataloknak.


Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Vatikáni Sajtóosztály

Fotó: News.va

Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

© Híreink „Magyar Kurír” forrásmegjelöléssel szabadon felhasználhatók.

***

Bélyegkép: szlth. int.-ről