Jeszenszky Géza:

Visszapillantás a magyar-ukrán szerződésre

Fodó Sándor emlékére

Húsz évvel Ukrajna függetlenné válása és a magyar-ukrán szerződés megkötése után, ismerve az utóbbival kapcsolatos kételyeket, kötelességemnek érzem, hogy mint koronatanú, összefoglaljam a szerződés hátterét, és értékeljem az azóta történtek fényénél.

Az 1989/90-es rendszerváltozás előtt az akkor is 15 millió magyarban gondolkodó, és valamennyiük sorsát őszintén szívén viselő Antall József, de későbbi külügyminisztere is, az elszakított magyarság legnehezebb helyzetben lévő közösségeként tartotta számon a Kárpátalján élőket. Nemzettársaiktól elzárva, egy totális diktatúrában élve, az a sors várt rájuk, mint a Szovjetunió többi kicsiny finn-ugor népére: a beolvadás, az eltűnés. Az 1980-as évek végére azonban a Szovjetunió gazdasága csődbe jutott, a lakosság minden tagállamban azt gondolta, hogy önös érdekeit érvényesítve könnyebben tudna kikerülni a válságból, életszínvonala romlás helyett javulna. A közép-európai földindulás, a demokrácia helyreállítása nyomán már a teljes függetlenség igénye is megjelent, és ez nem váltott ki azonnali brutális megtorlást, mint korábban. Az egyes szovjetköztársaságok, élükön a balti államokkal, de Oroszország is, majd Ukrajna által követve, élni kezdtek papíron létező, a szovjet alkotmányba belefoglalt jogaikkal. Ezt Budapesten érzékelve tárgyalásokat kezdeményeztünk Kijevvel valódi kétoldalú kapcsolatok létesítésére. Ennek kiemelt célja volt javítani a szinte átjárhatatlan határ ukrán oldalán élő magyarok életkörülményeit és politikai, kisebbségi jogait. Váratlanul gyors eredményt értünk el. 1991. május 31-én aláírtuk a „Nyilatkozat a Magyar Köztársaság és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság együttműködésének elveiről a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása területén” című dokumentumot és az ehhez tartozó Jegyzőkönyvet a Nyilatkozatban szereplő, rendkívül pozitív kisebbségvédelmi elvek biztosítását szolgáló Vegyesbizottság létrehozásáról. Ez a ma is érvényben lévő dokumentum térségünkben egyedülálló módon rögzíti a kisebbségek egyéni és közösségi jogait, lényegében véve a kulturális és közigazgatási önkormányzat elvét fogalmazza meg.

Az 1991. augusztusi, meghiúsult moszkvai puccs után az új orosz vezetés nem szegült szembe a függetlenségi törekvésekkel, tudomásul vette a népek akaratát. Ukrajnában december 1-jén népszavazás mondta ki az ország függetlenségét. Ezt a döntést a magyar kormány már másnap elismerte, a kijevi főkonzulátust nagykövetségi rangra emeltük, s az új státusnak megfelelő táblát elhelyeztük a képviselet bejáratánál. Ukrajnában kitörő lelkesedéssel fogadták ezt az úttörő, mindenkit megelőző lépést. Ekkorra már aláírásra kész állapotban volt három államközi szerződésünk: egy Gorbacsov Szovjetuniójával, egy másik a Jelcin elnök által vezetett Orosz Föderációval, és a harmadik a születőben lévő független Ukrajnával. 1991. december 6-án Antall József miniszterelnök vezetésével magyar kormányküldöttség utazott Moszkvába. Nem bemutatkozó, tisztelgő látogatás céljából érkeztünk az orosz fővárosba, hanem azért, hogy egyenjogú, szuverén partnerként írjunk alá szerződést a Kremlben előbb Gorbacsov szovjet, majd Jelcin orosz elnökkel. A hazánkat is gúzsba kötő Varsói Szerződés – magyar kezdeményezésre -  ekkorra már feloszlott, a megszálló szovjet hadsereg kivonult.  A két szerződéssel érvényét veszítette a Szovjetunió által korábban reánk erőltetett – álszent és verbális – barátsági szerződés, helyébe a valódi és önkéntes együttműködés lépett. A szerződések részét képezte az 1956-os magyarországi szovjet beavatkozás elítélése is.  A két ünnepélyes ceremónia után, még aznap délután Kijevbe repültünk. A már sötétbe hajló repülőtéren Kravcsuk ukrán elnök és előttünk elmasírozó díszszázad várt bennünket, hogy a függetlenségét több mint háromszáz év után helyreállító Ukrajnával aláírjuk annak első nemzetközi szerződését. Mi mindent tartalmaz a „jószomszédságról és az együttműködésről” szóló, ma is érvényes dokumentum?

Mindenekelőtt kölcsönös együttműködési kötelezettséget rögzít a kül- és biztonságpolitikában, a gazdaság-és energiapolitikában, a környezetvédelemben, a tudományos kutatásokban, a határmenti kapcsolatokban és a nemzeti kisebbségek védelmében. A szerződés kiemelten nemzetpolitikai célt szolgált: radikálisan megjavítani a szovjet uralom alatt politikailag jogfosztott kárpátaljai magyarok helyzetét, a lehető legjobb viszonyt hozni létre új, egyben legnagyobb szomszédunkkal,  és ezzel kizárni a szomszédos országok valamiféle magyarellenes összefogásának, a magyar kisebbségekkel szembeni, egységesen türelmetlen politikának a lehetőségét. Miért vált ez a szerződés mégis máig tartó viták forrásává? A szerződés egyetlen mondata, a "területi klauzula" miatt.

A 2. cikk 2. bekezdése kimondja, hogy "a Felek tiszteletben tartják egymás területi épségét és kijelentik, hogy egymással szemben nincs és nem is lesz területi követelésük." Nem Magyarország találta ki ezt a formulát. Az 1990-es újraegyesülés után Németország Lengyelországgal és Csehszlovákiával államközi szerződést kötött, amelyben ott szerepelt a kitétel, hogy Németországnak „nincs és nem is lesz területi követelése” szerződő partnereivel szemben. Ugyanezt a megközelítést és ugyanezt a megfogalmazást alkalmazta Lengyelország az Ukrajnával, Oroszországgal, végül Litvániával megkötött és ratifikált államközi szerződéseiben. Sem Német- sem Lengyelországban semmiféle belpolitikai feszültséget nem okozott a történelem során, századokon át hozzájuk tartozó területek 45 évvel korábban bekövetkezett elveszítésének ismételt elismerése. A nemzetközileg garantált határokkal még nem, de 20 százalékban orosz népességű, jelentős román, magyar és lengyel kisebbséggel is rendelkező Ukrajna valamennyi szomszédja esetében ragaszkodott ahhoz, hogy a területi követeléseket kizáró német és lengyel formula kerüljön be a vele kötött államközi szerződésekbe. Megbocsáthatatlan hiba lett volna, ha Magyarország elszalasztotta volna az alkalmat, hogy legnagyobb szomszédjával, az akkor még 55 milliós nukleáris hatalommal bizalmi viszonyt építsen ki, megelőzve Romániát és Csehszlovákiát, és kizárva minden, a magyar kisebbségek jogainak csorbítását célzó kisantant-jellegű együttműködést. A szerződés 17. cikke megállapítja, hogy "A Szerződő Felek, teljes összhangban az Új Európáról szóló Párizsi Kartával és az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet más, vonatkozó dokumentumaival, kifejezik azt a meggyőződésüket, hogy a népeik közötti baráti kapcsolatok, valamint a béke, az igazságosság, a stabilitás és a demokrácia megkövetelik, hogy kölcsönös védelemben részesüljön a nemzeti kisebbségek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitása, és ennek biztosítására meg kell teremteni minden feltételt. A Felek egyoldalú és közös lépéseket tesznek, hogy előmozdítsák a kötelezettségek végrehajtását az 1991. május 31-én aláírt ‘Nyilatkozat a Magyar Köztársaság és az Ukrán SZSZK együttműködésének elveiről a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása területén’ című dokumentumnak és az ahhoz csatolt ’Jegyzőkönyv’-nek megfelelően. A Felek nemzetközi kapcsolataikban önállóan és közösen is fellépnek a nemzeti kisebbségekre vonatkozó nemzetközi dokumentumok megvalósítása érdekében."

Az aláírást követően a Kárpátalján élő magyarság politikai helyzete jelentős mértékben javult.  Megindult a határforgalom, négy új határátkelőt nyitottunk meg. Ukrajna megkezdte a fenti Nyilatkozatban szereplő elvek érvényre juttatását saját törvényeiben és készülő alkotmányában. A kijevi parlament elfogadta és l992. június 25-én hatályba léptette "A nemzeti kisebbségekről" c. törvényt, Kárpátalja terület elnöki megbízottja pedig l992. december l7-én rendeletben rögzítette ennek területi érvényesítését. Többek között ez előírja, hogy "ahol a lakosság többsége meghatározott nemzeti kisebbséget alkot, az állami, társadalmi szervek, intézmények és szervezetek hivatalos személyei kötelesek beszélni az állami nyelvet és a nemzeti kisebbség nyelvét, olyan szinten, amely hivatali teendőikhez szükséges".  A magyarlakta községekben és Beregszász városban a hivatalos intézményekben az ukrán mellé kitűzték a magyar nemzeti színeket. Úgy tűnt, hogy Ukrajnában a magyar kisebbség a gyakorlatban is olyan jogokhoz jut, mint egyetlen más, Magyarországgal szomszédos országban sem. Ez olyan precedenst kínált, amire építeni lehet szomszédjaink esetében is.

Sajnos a politikai helyzet javulását Ukrajna gazdasági helyzetének drámai romlása kísérte, és ez azóta is rányomja a bélyegét a lakosság, köztük a magyarok hangulatára. Ennek semmi köze nincs a szerződéshez. A Kárpátalja területének különleges gazdasági övezetté nyilvánítását is megszavazó 1991. december 1-jei népszavazás ellenére az ukrán parlament elvetette a kormány erre vonatkozó javaslatát, annak esetleges precedens jellegére hivatkozva. (Nyilvánvalóan a Krím-félszigetre és a többi orosz többségű területre gondoltak.) Az ugyancsak népszavazással megszavazott beregszászi magyar autonóm terület létrehozására sem került sor, noha azt a magyar miniszterelnök és az ukrán államelnök 1993. április 30-ai találkozójáról kiadott nyilatkozat is kilátásba helyezte. 1993 tavaszán azonban, amikor ratifikáció céljából a magyar Országgyűlés elé került az ukrán-magyar szerződés, még bíztunk az ukrán vezetés ígéreteiben, a ma mind sűrűbben tapasztalható türelmetlen ukrán nacionalizmusnak pedig nem voltak jelei.

A nemzetközi szerződések ratifikációja általában rutin ügynek számít, a kormány előterjesztését vita nélkül szokta elfogadni a T. Ház. Az ukrán szerződés azonban – a Horn Gyula vezette szocialista ellenzéktől is sarkallva - éles vitát váltott ki. A kormánykoalícióhoz tartozó néhány vérmes országgyűlési képviselő és a Torgyán-féle ellenzéki kisgazdák fölvetették, hogy Magyarország az ukrán szerződéssel lemondott a több mint ezer éven át hozzá tartozó Kárpátaljáról. A sajtóban két, minden alapot nélkülöző állítás is megjelent. Az egyik szerint Kárpátalja ruszin népe is Magyarországhoz kíván csatlakozni. A másik állítás az volt, hogy Antall a területi klauzuláról nem is tudva írta alá a szerződést, mert külügyminisztere el sem olvasta azt. Az utóbbi állítás nevetséges, heteken át készült a szerződés, illetékes munkatársaim az ukránokkal hosszadalmasan egyeztettek. Ma már bevallhatom, hogy Antallal együtt kezdettől fogva nem örültem annak a bizonyos területi klauzulának. Nem mintha bármi reális esélyt láttunk volna határváltozásra, de a szöveg lélektani hatása miatt. Mégis úgy véltem, hogy egy szomorú tény, az érvényes, nagyhatalmak által garantált 1947-es békeszerződés alapján jelentős magyarlakta terület elcsatolásának ismételt elismerése ellenében tényleges, érzékelhető előnyökhöz jut Kárpátalja magyar lakossága, ezért el kell fogadnunk az ukrán igényt.

A kormánykoalíció képviselőinek döntő többsége egy általam készített 12 pontos „káté” segítségével és egy több órás frakcióülés során megértette a szerződés jelentőségét és az ellene fölhozott érvek alaptalanságát. A káté két legfontosabb pontja:

1. Magyarország ezzel a szerződéssel lemond-e bármilyen területről?

Nem, mert Magyarország az I. világháború után, az 1920. június 4-én aláírt és a magyar Nemzetgyűlés által 1921-ben megerősített trianoni békeszerződésben tudomásul vette történelmi területei jelentős részének, köztük a ma Ukrajna részét képező Kárpátaljának az elveszítését. A II. világháború után 1947. február 10-én Párizsban aláírt és a Magyar Országgyűlés által megerősített békeszerződés visszaállította a Trianonban reánk kényszerített határokat, sőt a Duna jobbpartján, Pozsonnyal szemben, három további falut átengedett Csehszlovákiának.

2. Ezzel a szerződéssel Magyarország túllépett-e a határok erőszakos megváltoztatását eltiltó, 1975-ben 35 ország által aláírt Helsinki Záróokmányon, amely többek között kimondja: „[A részt vevő államok] úgy vélik, hogy határaik, a nemzetközi joggal összhangban, békés eszközökkel és megegyezéssel, megváltoztathatók”?

Nem, mert csupán megerősítette a Kormány, a Magyar Demokrata Fórum és valamennyi parlamenti párt által többször elhangzott állásfoglalást, amely szerint Magyarországnak egyetlen szomszédjával szemben sincs területi követelése. Mivel valamennyi szomszédunk félreérthetetlenül jelezte, hogy nem áll szándékában Magyarország javára lemondani területének bármely részéről, így a határaink menti, többségükben magyarok által lakott területekről sem, tehát a békés, közös megegyezéssel történő határváltozás reálisan ma nem képzelhető el. A ’területi követelés’ ilyen körülmények között csak erőszakkal, illetve azzal való fenyegetéssel képzelhető el, amit a nemzetközi jog az 1928-as, ma is érvényes Briand-Kellog paktum óta tilt. Nem létező jogról lemondani nem lehet, az adott esetben nem lemondás történt, hanem egy, a szóban forgó szerződéstől függetlenül is fennálló nemzetközi jogi kötelezettség megerősítése. De ezzel nem mondtunk le semmilyen, a nemzetközi jog által megengedett bármilyen jogszerű cselekmény lehetőségéről.

A szerződést ratifikálásra beterjesztő parlamenti expozémban – többek között – elmondtam, hogy „az adott szerződés politikai mozgásterünket nem szűkíti, hanem ellenkezőleg: bővíti. A velünk szemben - önhibánkon kívül - felhozott vádak ellenében bizonyítja, hogy minden olyan szomszédunkkal tartalmas szerződést tudunk kötni, akik készek a területükön élő kisebbségek jogait és a szülőföldjükön történő megmaradást, kultúrájuk megőrzését előmozdító intézkedéseket garantálni, összhangban az érdekelt kisebbség legitim formában kifejezésre jutó igényeivel.” A kétnapos, heves, sőt szenvedélyes vitában megpróbáltam megnyugtatni a képviselőket: “nem most és nem mi írtuk alá Trianont, nem most teszik Nagy-Magyarországot a sírba. Mohács utáni, abból következő legnagyobb nemzeti tragédiánk régi balsorsunk és balítéleteink következménye. Mi most ezzel a szerződéssel is enyhíteni igyekszünk a tragikus következményeket. Nemhogy lemondanánk a Kárpátalján élő magyarságért vállalt felelősségről, hanem ellenkezőleg, elsősorban őket igyekszünk segíteni ezzel a szerződéssel is. Ezzel bontottuk le a keleti Vasfüggönyt, hoztuk őket vissza az elszigeteltségből, tettük könnyebbé nehéz életüket, hoztuk őket mindennapi kapcsolatba az anyaországgal. Minderre és helyzetük további javulására tartós garanciát nyújt a szerződés, az Ukrajnával, annak politikai erőivel és népével kialakított baráti kapcsolat. E szerződés összhangban van a határok nélküli Európáról alkotott álmainkkal, a legnagyobb magyarok által hirdetett középeurópai gondolatban fogant, és fontos mérföldkő annak megvalósítása útján.”

Örömmel töltött el, hogy a szavazásnál a kormánypártiak “igen”-je biztosította a szükséges számú szavazatot, de azt is megelégedéssel fogadtam, hogy az ellenzéki SZDSZ, Fidesz és MSZP is támogatta a szerződést. Sajnálatos módon egyesek a mai napig azt hiszik, sőt hirdetik, hogy az ukrán szerződéssel elszalasztottuk Kárpátalja, vagy annak egy része Magyarországhoz csatolását. Raffay Ernő történészhez és egykori politikushoz méltatlan, félrevezető mesékkel házal szerte a Kárpát-medencében, hogy 1990 óta Magyarország számos alkalmat szalasztott el határai kibővítésére. Ha lett volna ilyen alkalom, bolondok lettünk volna nem élni vele. Tragikomikus, amikor azt állítja, hogy Kravcsuk, a független Ukrajna első elnöke Kárpátaljával kapcsolatban azt mondta neki: “Ha akarjátok, vigyétek!” Nincs arra  példa, hogy kormányok, vezetők önként akár egyetlen falut átengedtek volna egy másik államnak. Az a bizonyos területi klauzula, az ahhoz történő ukrán  ragaszkodás is igazolja, Raffay hamisan beszél.

Az 1991-es ukrán szerződést ma is büszkén vállalom, akkoriban valóban javulást hozott Kárpátalja minden, de kivált magyar lakójának. Nem a szerződésből következik, sőt azzal ellentétes, annak szellemét és betűjét sérti az azóta erősödő ukrán nacionalizmus, a vereckei emlékmű elutasítása és meggyalázása, mindenek előtt pedig a magyar nyelvű oktatás korlátozásának visszatérő kísérlete. Az ukrán oktatási miniszter 2008-ban hozott 461. számú, az ukrán nyelv oktatásának javításáról szóló rendelete ellen levélben tiltakoztam Volodimir Ogrizko akkori külügyminiszternél. A válaszlevél igyekezett megnyugtatni, hogy az ukrán nyelv jobb tanítása nem a magyar nyelvű oktatás rovására fog megvalósulni. Úgy látom, hogy még nem dőlt el, Ukrajna a jövőben a kisebbség-ellenes nacionalizmus útjára fog-e térni, kiváltva nemcsak Magyarország, de Oroszország és Románia tiltakozását is, vagy a nyugati, európai elvek és gyakorlat elfogadásával magyar nemzetiségű polgárai számára biztosítja mindazt, amire 1991-ben a Magyarországgal kötött szerződésben kötelezettséget vállalt. A szerződés érvényes, megsértése esetén a nemzetközi fórumok mellett a hágai és a strassburgi nemzetközi bíróságokhoz is fordulhatunk. Bízom azonban abban, hogy erre nem lesz szükség, és Ukrajna megmarad Magyarország jó szomszédjának és barátjának. Ennek alapját az 1991-es szerződés fektette le.