Ugye nemcsak én vagyok így, hogy folyton várok valamire? Karácsony körül pl. várjuk a havat, hogy fehér Karácsonyunk legyen…(Mintha befolyásolná ez az időjárási jelenség azt, hogy Krisztus születését méltó módon ünnepelhessük…)

Szürke, borús napokon várjuk, hogy ismét süssön ránk a Nap. Ez érthető, hiszen a napsugár bizony sokat javít hangulatunkon, életminőségünkön, sőt egészségünket is támogatja.

Az évszakok változásait is általában várjuk, ez mindenkinél különböző, mert én a tavaszt és a nyarat várom leginkább, de ismerek olyan hölgyet, aki a hűvösebb évszakokért rajong, a meleget kifejezetten nem kedveli, mondván, hogy télen pl. fel lehet öltözni annyira, hogy ne fázzunk, de kánikulában már nincs mit levetni… Nem tudom kinek van igaza, bizonyára mindannyiunknak…

Amikor betegség ér el bennünket, epedve várjuk a gyógyulást, ami vagy megérkezik, vagy nem, ill. nem úgy jön el, ahogyan reméltük…

Előfordul néha, hogy elutazunk távoli, vagy kevésbé távoli helyekre, amelyek vonzanak minket, tehát várjuk az indulást, aztán – amikor ott vagyunk, és bármennyire is jól érezzük magunkat – számoljuk a napokat, mikor lehetünk ismét otthon. Ilyenkor nagyon hiányzik minden hétköznapi, megszokott – és meghitt – élethelyzetünk, amit az idegenben nem találunk meg… Soha nem fogom elfelejteni, mennyire kívántam eljutni Krakkóba egy világzenei fesztiválra. Csak két újságíró kapott erre lehetőséget és az egyik én voltam. Hatalmas boldogság, gyönyörű város, érdekes zenei programok… Nem csalódtam, minden tökéletes volt, – bár a túl gyakori esőt nem tudtam megszeretni – de az a csodaszép város minden nehézséget feledtetni volt képes. Minden nap felsétáltam a Wawelbe, bejártam a belváros gyönyörű helyeit, visszamosolyogtam a sok-sok derűs arcú apácára, és örültem a muzsikának… Esténként viszont, – amikor egyedül maradtam a szállodai szobámban – elszorult a szívem, és haza vágyódtam. Ilyenkor a meghallgattam néhány dalt a Kormorán együttestől, és a könnyeim azonnal eleredtek…

Persze nem kell ahhoz elutazni, hogy várjunk, hiszen itthon is állandóan valami jövőbeli dologról ábrándozunk. Amikor a menyem a kisfiát próbálta rendre utasítani, felsóhajtott: „Mikor leszel már nagy?!” (Nem is tudja, hogy mennyire vissza fogja sírni azokat az éveket, amikor még kisfiú volt a gyermeke…)

Kevesen vannak olyan szerencsések, akik „csak úgy élnek bele a világba”, jön egyik nap a másik után, és ők nyugalommal szemlélik a változásokat. Tényleg szerencsések ők, vagy inkább fásultak? Soha nem fogom megtudni, mert én nem ilyen vagyok, sőt nem is ismerek ennyire nyugodt figurákat.

Még a szentmisén is a várakozásról beszél a pap, amikor hétről hétre elmondja, hogy „várjuk Jézus Krisztus eljövetelét”…és persze a találkozást vele az örök életben…

Addig viszont kisebb-nagyobb várakozással telik el az életünk. Néha úgy tűnik, mintha csupa várakozásból állna az egész. Én pl. mindig várom az unokáimat (a két nagyobb már egyedül is el tud jönni hozzánk, sőt a legnagyobb már családot is alapított és nyáron dédi leszek általa, tehát várom a dédunokám megszületését…)

Várom a tavaszt, mert szeretném kifesteni a lakást, mert már négy éve nem festettem, télen viszont nem lehet…

Most – Szilveszter előtt – számadást végzünk a 2014-es év jó és rossz történéseiről, és reménykedve várjuk a 2015-öt, hogy talán boldogabb, szerencsésebb lesz.

Várom a februárt, mert megbeszéltem legnagyobb unokámmal és az édesanyjával, hogy elutazunk a fiam sírjához… (Ő azért nem jött a temetésre, mert nem szeretett volna zavarni, hiszen a második feleség volt ott a valódi özvegy…)

Várom azt is, hogy minden félreértés, neheztelés elmúljon és béke legyen a családban…

Reménykedem abban is, hogy képes leszek ellátni napi feladataimat, ameddig szükség van rá, és szeretteim nem maradnak gondoskodás nélkül…

Régebben, ha valami egészségügyi problémám, fájdalmam volt, aggódtam, mi lesz velem, mostanában pedig örülök az ilyesminek, mert arra gondolok, hogy minél előbb mehetek a fiam után…

Várunk, csak várunk… Mindenki másra vár, mégis egyforma a várakozás.