Hajléktalanok karácsonya

(igaz történet)

 

Két nap múlva itt a karácsony és lázasan készülünk az átmeneti szállón, hogy szép műsort tudjunk előadni a lakóknak.

Tizenhét szereplő, mindegyik különböző, nehéz sorsú ember, nehezen nyílnak meg, nagy erőfeszítés árán lehetett őket rábeszélni a szerepvállalásra.                        

Ez a harmadik Karácsony, amit elvállaltam, hogy műsort készítek egy átmeneti szálló lakóinak, karitatív alapon.

Nagy örömmel teszem, kihívás nekem. Szeretek az emberekkel foglalkozni.

Már a kosztümös próbák folynak, mindenkinek tudtam szerezni, vagy varrtam jelmezt a szerepéhez.

Olyan lázban égnek, mintha ezen múlna az életük, félnek, hogy nem tudják majd elmondani a verset, vagy a szerepüket.

Egymást bíztatják,”... te jó vagy, nagyon jó, én meg nem tudok semmit”.

 Hit, remény, kétség, ebből állnak a próbák.

 

Természetesen egy ilyen ünnephez kell valamilyen ételnek is lenni. Sajnos több mint 200 embernek nem tudtam a főzést megoldani, sokba került volna az alapanyag, ezért úgy döntöttem, hogy süteményt sütünk.

Volt is sok jelentkező, csak a sütemény receptet kellett nekik átadni, mi pedig beszereztük az alapanyagokat hozzá.

 

Így jelmezben szépen összeállt a műsor, most már szinte olajozottan megy minden, pedig némelyik szereplő nem tud itt lenni minden próbán és egy másik helyettesíti.

Én is izgulok: hogy megy a tánc, az ének és, hogy jól kezelik-e a gépet? Csak nehogy elrontsák a sorrendet!

Szereztem világosítást is, az emberek ilyenkor adakozóbbak, ingyen kapjuk azt is és az férfi is ingyen jön, bíztat,” jó lesz”, pedig a forgatókönyvet csak most adtam neki oda.

 

Itt a nagy nap! Már lent vagyunk a nagy teremben, ahol majd az előadás lesz, berendezzük székekkel, kimérjük a színpadot, hogy elég legyen a hely, a mozgástér.

Minden szereplő itt toporog, pedig alig múlt három óra, este hét órakor kezdődik az előadás.

Még egy  próbát tartunk, nehogy valami baki közbe jöjjön, ez jó is meg nem is.

Nyugtatgatom őket, de hiába, egyre idegesebbek, most már nem is attól félnek, hogy nem fogják tudni a szerepüket, hanem attól, hogy nem lesz rájuk kíváncsi senki.

Hogy eltereljem a figyelmüket, megkérek mindenkit, újra leltározzuk le a jelmezeket, sorba vannak-e rakva, mindegyiküknek több szerepe is van, és gyorsan kell átöltözni.

 

Aztán lassan hét óra, ki-kilesek az öltözőnk ajtaján, vajon vannak-e már a nézőtéren, mert eddig, alig lézengett valaki, nem is engedem a szereplőket az ajtóhoz, nehogy elszomorodjanak.

De most tíz perccel hét óra előtt, tele a terem, százötven széket tettünk le és van, aki áll.

• Most már megnézhetitek - kiáltok oda nekik!

Ők pedig jönnek, tolonganak az ajtónál, nagyon örülnek, de meg is ijednek.

Nekem is nagy kő esik le a szívemről, végig nézek a lelkes kis csapaton és imádkozom, nehogy megtorpanjanak az utolsó pillanatban.

Már mindenki jelmezben, elől egy táncos pár, utána én a köszöntővel, majd, Mária és József a kisdeddel, aztán a három királyok.

Lassan elsötétül a nézőtér, elcsendesedik, és ekkor megszólal a zene.

Peregve követik egymást az események, a tánc ragyogóan sikerült, egy bécsi keringő, én is köszöntöttem a nézőket és a szereplőket, ettől a perctől, már teljesen ott lehetek velük, érzem, bíznak bennem.

Jön, Mária, József és a három király, a három királyok zenéjére vonulnak fel , ebből alakul ki az élőkép, a királyok a zene végére letérdepelnek a kisded előtt, nagyon nagy taps!

Aztán jönnek a versek, különböző történetek, vidámak, szomorúak, táncok, énekek.

 

A szomorú jelenetnél nem csak az édesanya sír, kit kiüldöztek karácsony éjjelén az utcára és elvették a gyermekét, hanem a nézőtéren is fel-felhangzik egy zokogás, majd a történet végén, mikor a hajléktalanok hívják asztalukhoz a nincstelen édesanyát, szintén nagy taps.

Úgy játszanak a szereplők, mintha mindig is ezt csinálták volna, mindenkit repít, sarkall a siker.

A vidám jelenetben, az ottani életüket figurázzák ki, amit próbáltam úgy megírni, hogy az ott dolgozók se érezzék magukat sértve, egy kicsit gúnyolódó, csipkelődő.

Aztán az utolsó vers, amibe megakad a versmondó, majd elnézést kér, és újra kezdi, sikerül, ő is nagy tapsot kap.

Az utolsó előtti szám, egy tánc, a legyetek jók, ha tudtok zenéjére, Ilyen jól még soha sem sikerült, egyszerre lépett mindenki, pedig az összes szereplő fent volt a színpadon.      

Táncolva jönnek le, boldogok, és tapsra éhesek.

 Lassan elsötétül a nézőtér, és végezetül, megszólal egy gyönyörű zene- Andrea Bocceli előadásában Con te Patrio /veled/.

Minden szereplő egy gyertyával vonul a színpadra, elől, Mária, József, a kisded és a három királyok, újra élőképet alkotva, majd tőlük jobbról, balról érkeznek egyesével a szereplők, utoljára én és a segítők.

Ahogy végig nézek az arcokon, a vibráló gyertyafényben, csillognak a szemek a könnytől, van, akinek már végig folyik az arcán!

Elhangzik az utolsó akkord is, újra fényárban úszik a nagy terem, elfújjuk a gyertyákat és pár másodpercig néma csend támad.

Aztán a hatalmas taps, sokan felállnak, és úgy tapsolnak, alig győzünk hajlongani.

 Most a szálló igazgatónője mond köszönetet mindannyinknak, és azt hiszem, hogy vége, de még nincs, mert az egyik szereplő jön felém egy szál rózsával, a többiek meg kísérik.

Ezt a rózsát én kapom, nagyon meghatódom, jól esik, hogy gondoltak rám, ez többet jelent, mint bármi más.

 

Felállnak a nézők, és mindenki megy az asztalokhoz, amelyekre rengeteg sütemény, üdítő, ásványvíz, szörp van felhalmozva.

Szól a zene, ma éjfélig szórakozhatnak az emberek, és látom, hogy sorban  gratulálnak a szereplőknek. Szegények alig jutnak egy falat süteményhez, mert mindig megállítja őket valaki.

Boldogok, hogy sikerült, és most valami olyat tettek, ami visszaadta az önbecsülésüket, erőt meríthetnek belőle.

  

   - Lassan szeretnék haza indulni, de nem tehetem, pedig nagyon fáradt vagyok, de jó látni ezt a boldogságot.

Vajon fognak-e rá emlékezni évek múlva, vagy elfelejtik a hellyel együtt?

Aztán lopva elindulok a kijárat felé, pedig még sokáig elnézném őket. Most úgy tűnik, hogy olyanok, mint az a kisgyermek, ki karácsonyra a titkon áhított ajándékot kapta..  Ez az ő ünnepük. Holnap visszajövök összeszedni saját holmimat.

 

Erről azok a sorok jutnak eszembe, amelyet az egyik jelenetem végére írtam:

 

„Csak az lehet igazán gazdag, kinek szíve is az,

Csak az lehet igazán gazdag, ki a nincsből is ad.

Csak az lehet igazán gazdag, ki a lelkével szeret,

Csak az lehet igazán gazdag, ki együtt örül veled.

Lelke és szíve, csak annak lehet igazán gazdag,   

 Ki a nyomorban, az embertelenségben is

Ember marad.”

Sándor Kinga

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés