Apám távozása után végtelen magányában, gondolatait ködbe burkolva feladni készült. Elsőnek ruganyos járása lett tétova, majd karjából illant el az erő, s végül a beszéd is kifárasztotta. Ekkor kellett lépnem, ha nem akartam, hogy bűntudattól hajszolva éljem az életem. Megkértem jöjjön fel hozzám, a nagyvárosba. Nehezen adta fel addigi életét, apám temetői közelségét, de végül győzött a józan ész. Olyanok voltunk az első időben, mint patakban a kavics, addig ütköztünk lent a mederalján, ameddig egymáshoz nem csiszolódtunk.

Az utolsó évtizedet együtt töltöttük, a távolságot így sikerült legyőzni. A lakás remek beosztása lehetővé tette, ne legyünk egymás terhére, ha valamelyikünknek szüksége volt pihenésre. Konfliktuskerülő természetünk igen hamar békés egymás mellett élést biztosított számunkra. Minden este pontban 7-kor az ebédlő nagy asztalához ültünk egymással szemben. Meleg vacsorát Ő varázsolt az asztalra, míg a hideget magam készítettem. Soha nem álltunk fel addig, míg mindent meg nem beszéltünk. Így volt ez akkor is, Advent idejében. Gyűltek a sorok a cetlin, bár nagy részüket kipipáltuk, az ajándékok a komód alján sorakoztak. Az ünnepvárás idején a gyermekkorom féktelen boldogsága mindenkor visszatért. Jó hangulatban múlattuk az időt, egyszer csak homlokán megjelentek a ráncok az összehúzott szemöldök fölött, és így szólt:

- Babi hívott, az idén nem lesz fa! Kivágták az összeset, mire hazaértek a kórházból. Milyen világot élünk? –kérdezte szomorúan.

- Sajnos ilyet anyám, de ne félj, fenyőillatú lesz a karácsonyunk. Láttam, a csarnok bejáratánál már készítik a helyet a zalai- és somogyi termelőknek, ott majd veszek egyet.

- Mit szólnál egy kis töves ezüstfenyőhöz? Tavasszal ki lehet ültetni a temetőbe a pad mögé, úgyis olyan kopár ott minden. Addig el lesz itt az erkélyen, amikor kikerül a lakásból vízkereszt után.

- Ahogy gondolod kedves mamikám. –válaszoltam.

Tényleg jó ötletnek tartottam. Maradtunk még egy darabig, megterveztük a hétvégi menüt, megnéztük a késői híradót és jó éjt kívánva egymásnak az elmaradhatatlan puszival, aludni tértünk.

Másnapra mínusz húsz fokot jósoltak, rövid szellőztetés után, beállítottam a termosztátot, és aludni tértem. A közeli templomból behallatszó reggeli harangszó ébresztett, mint mindig, szombat lévén ágyban maradtam és visszaszundítottam. Mikor felébredtem az ablakhoz léptem a zúzmarás faágon megcsillant a napsugár, az órára néztem. Jócskán bealudtam –állapítottam meg kissé dühösen. Nem értettem mi az a nagy csend, máskor diszkréten bár, de felhallatszott a Kossuth rádió műsora. Amint leértem, kétségbe esve láttam, nyoma sincs hogy anyám fent lenne. Hiába kopogtam az ajtón. Benyitottam, az ágyán feküdt mozdulatlan. Szép volt, nekem a legszebb, mintha aludt volna. Költögetni kezdtem, mindhiába, Ő már itt hagyott és apámhoz költözött. Megtorpant a lelkem, térdre rogytam, megcsókoltam kihűlő-félben lévő kezét, mielőtt az ügyelet hívtam.

Delet harangoztak, amikor elvitték a lelkének burkát. Szeretetének örökké-égő olajmécsesét hagyta rám, hogy a világ sötétjében Istent kereső utat mutasson.

Szenteste a „Mennyből az angyal”-t énekelve, szememből induló könnypataknak utat engedve tettem fel a csúcsot a kicsi ezüstfenyő tetejére, vigyázva, hogy ne sérüljön, hiszen tavaszra a pad mellé ültetem, hogy árnyékával betakarja a dupla sírhantot.

Anyámtól megtanultam, a szertefoszlott remény ostorának csattogását csak a boldog találkozáskor felcsendülő szférák zenéje oldja...

Lélek Sándorné 2014. november 20.