MAMA

„Végállomás, kérem tessék leszállni” … fordult hátra az egyetlen utas felé. Az először nem mozdult, majd lassan kinyitotta szemét. Pillanatra maga elé nézett és lassan feltápászkodott. – „Ne haragudjon kedves utas, de a kocsi már a garázsba megy. Ez volt a mai utolsó utam”… szólt még kedvesen, majd hozzátette „kellemes karácsonyestét kívánok Önnek”.
Lassan elindította a kocsit és bekanyarodott a garázs felé vezető útra. Mikor a helyére ért, leállította a motort és óvatosan lelépett a kocsiról. Bezárta az ajtót, az irodában leadta a menetlevelet, majd az öltözőben kivette szekrényéből az eddig féltve őrzött kis csomagot és hóna alá vette a már reggel odakészített apró fenyőfát. – Hogy fog a Mama örülni, talán nem is számít már semmire, hiszen még ma is dolgoznia kellett késő estig.

Gyalog indult el hazafelé, mert hiszen az övé volt az utolsó járat ezen a „szentestén”, ő már eleget tett a kötelességének, neki már nem jutott jármű. De ez nem volt újdonság részére, mert ilyen már nagyon sokszor előfordult életében. Gondolatai már otthon jártak. Maga előtt látta a Mamát, amint ott ül a konyhában, ölébe tett kézzel, várakozó szemekkel nézve a bejáratra. Mikor ér haza a fia, az egyetlen, akivel szót tud váltani, az egyetlen, aki néha megkérdezi, „hogy van Mama? Nincs valami különlegesre szüksége? Nem szeretne valamit? Régen volt, amikor még együtt volt a család. Szülők, férj és a két gyerek. A szülők és a férj már odafentről nézik, hogyan múlik itt lent az élet, a kislány messzi idegenben él, alig hall néha valamit róla. Az egyetlen a fia, aki megmaradt neki.

Lassan szállingózni kezdett a hó, apró pelyhekben lepte be a hóna alatt lévő kicsiny fát. Kissé megszaporázta lépteit, fázósan összehúzta magán kabátját. Mikor kapujuk elé ért, gémberedett ujjakkal kereste elő kulcsát és dugta a zárba. A zárat nemrégen olajozta be, így ez simán engedelmeskedett a megnyitásnak. Halkan, hogy senkit se zavarjon, ment fel a lépcsőkön az emeletre. Körben mindenütt már gyertyák fényét látta az ablakokon keresztül lobogni, innen-onnan vidám gyerekhangok hallatszottak, amint a karácsonyfák adta ajándékokat bontogatták.
Csendben nyitott be a konyhaajtón, - nem volt előszoba, csak a konyhának nyílt ajtaja a folyosóra. Szemben az ajtóval ült a Mama, fejét előrehajtva – no lám elnyomta a buzgóság – gondolta. Nem is baj, legalább lesz ideje a meglepetésre. Besurrant a szobába, elővette a szekrény tetejéről a szélesebb szájú vázát, beleállította a fenyőfácskát. Majd szekrényének egy rejtett zugából kivette a már hetekkel előbb beszerzett díszes gyertyát, odatette a fa alá és melléje az „igazi” meglepetést. Egy finom, meleg „berlinert” – „A kendőt”, amire Mama már olyan régen vágyott. Az elmúlt hónapban kapott egy kis külön jutalmat, ebből meg tudta venni a hőn óhajtott melegséget. Arcát elöntötte a várakozás pírja, elképzelte magának a Mama tekintetét és biztos sírni is fog, mert mindig sírt, ha valami igazi nagy öröm érte. Ha fájt valamije, akkor soha sem engedte szabadjára könnyeit.

Mégegyszer körülnézett, hogy minden a helyén van-e, aztán csendben kiment a konyhába és odalépett az alvóhoz. – „Mama, édes Mamám – ébredjen, megjött a Jézuska”. Semmi válasz. - Ejnye na, milyen mélyen is alszik – finoman megrázta a vállát – „Mama, Mamuskám” – ebben a pillanatban az eddig ülő test előreborult az asztalra. .... Nem………. tört ki belőle a kétségbeesett kiálltás, ez nem lehet igaz. Mama,. ne játsszon velem, ne hagyjon itt, ne..ne…ne
Megmerevedtek a lábai, megfagyott benne a vér, forgott vele a világ. Percekbe telt, míg magához tért. Már nem érzett semmit. Már semmi sincs, ami volt. Üres és sötét minden.
Aztán lassan megfordult, beindult a szobába, kezébe vette a berlinert, kivitte és rásimogatta a Mama vállára. – Tessék Mama, ezt hozta ma neked a Jézuska, ide hoztam és rád terítettem, hogy ezentúl ne fázzál. Most már mindig a tiéd lesz, senki sem veheti el tőled. Ugye ilyent szerettél volna?
A válasz nélkül maradt csendben leült, ölébe ejtette a két kezét, szemeivel a semmibe tekintve még fogalma sem volt, hogyan lesz ezután.
Boldog karácsonyt Mama – odafent.

(CsV)