Szeretett piacra járni. Szeretett vásárolni. A piac sokszínűsége, az emberek kedves közvetlensége, a nyüzsgés mindig jó hatással volt rá legnehezebb napjaiban. Most persze más volt, anyagi gondjaik miatt nem vásárolhatott kedvére, nagyon meg kellett gondolni mit tudnak megvenni. Elsőként párjának némi gyümölcsöt kell venni, ez most olyan fontos. mint éhezőnek a falat kenyér. Végig járták a területet, jól megnézve, mit, hol mennyiért árulnak, ahol kedvezően szép olcsó árut talált, ott mindenből vett egy keveset.  Szép nagy fürt szőlőt, két szem körtét, három banánt már is a kis zacskóba tehetett.  Még otthon eldöntötték csirkecombot vesznek, azt nagyon ügyesen ki tudta filézni, csontjából levest, többit párizsiasan kirántja, mellé sült krumplit, céklát tálal majd.  A piac forgataga, a sok mászkálás jólesően fárasztotta el őket, egymásba karolva hazafelé vették az irányt. Párja keveset beszélt, gondolatai el-elkalandoztak, látta szeme sarkából, bánatosan néz a nehéz szatyrokat cipelőkre. Valamikor ők is így vásároltak, hiába voltak ketten, a gyerekek bejelentés nélkül jöhettek mindig jutott számukra is az ételből. Az asszony is, párja is olyan családból származtak, ahol a szüleik mindig várták valamelyik gyermekük betoppanását. Az otthonról hozott szokások beléjük ivódtak egy életre.

- Ne aggódj papus, nem lesz ez mindig így, próbált belé lelket önteni- van, ahol még ennyi sem jut még is megélnek.

- Igen, de mi most a gyerekektől kapott pénzen vásároltunk, nem mi adunk nekik, - felelte embere, közben egy apró könnycsepp gördült le az arcán.

Nem tudott erre most mit szólni úgy is felesleges lett volna bármit is mondania. Majd otthon szépen megbeszélnek mindent, gondolta, közben a kapujukhoz értek.

 Otthon aztán közösen elő készítették a főzni valót. Hamarosan a leves ínycsiklandozó illata a sült hús étvágygerjesztő illatával keveredve lengte be a konyhát. Párját beküldte tévézni a szobába, eleget segített már, pihenjen. Delet ütött az óra, és már is az asztalon gőzölgött a finom ebéd. Párja jó étvággyal evett, örömmel gondolt arra, ha ilyen jól eszik, nagy baj már nem lehet, s hamarosan teljesen felépül.

 Az ebédtől elpilledve jóllakottan nyújtózott el a fotelban, ő meg gyorsan elmosogatott, rendbe tette a konyhát, majd elindult lezuhanyozni, hogy majd aztán a délutánt kettesben tévézéssel, beszélgetéssel töltsék. Borús, ködös idő volt, az eső is szemerkélt sétálásról szó sem lehetett.

 Mire rendbe tette magát, párját békésen szunyókálva találta, arcán a nyoma sem volt most az elmúlt napok nehézségeinek. Minden rendben lesz, minden a régi lesz, túljutnak anyagi nehézségeiken. Hogy a lelkükben a seb mikor, vagy egyáltalán begyógyul e, az legalább is most még rejtély volt számára.  Régi már biztos nem lesz többé semmi.  Miért pont neki jutottak ilyen lányok, mélázott el, ő sem nevelte másképpen őket, mint a szomszédjai, a testvérei, sőt a családban is mindig azt hallotta, elkényezteti őket, túl engedékeny velük, mindent megkapnak, amit a szájukon kiejtenek.  Hát már ez is rossz? - kérdezte önmagát. Aki alig törődött gyerekeivel, rendetlenségben, elhanyagoltan éltek, a szülök többet voltak ittasak, mint józanok, ott miért tudtak a gyerekek felnőve normális családi életet élni, miért tudták tisztelni, szeretni szüleiket? Onnan nem szöktek meg a gyerekek, nem hoztak haza tizenévesen gyerekeket. Mai napig is szépen becsületesen élnek, nevelik gyermekeiket, látogatják a mamákat, szerényen is, de becsületben élnek, nem úgy, mint az ő két lánya. A nagy lánya kezdte meg a szökdösést, a csavargást, az áruházi lopásokat, majd alig tizenhat évesen szült neki egy gyereket, aztán egy év múltán még egyet.

Börtönökbe járt látogatni a két picivel, nem tudta megtagadni tőle, hogy lássa gyermekeit. Jöttek a levelek, ígérgetések, fogadkozások, soha többé-k, aztán az évek múltával is csak a gyerekek száma nőtt, az életvitele semmit nem változott. A kisebb lányt is ő vitte bele ebbe az életbe. Ő is tizenhat évesen gyereket szült, neki kellett helytállnia nővére, és az ő gyerekének, és ott volt még neki is, az alig öt éves kislánya is. Nem értette! Nem értette lányait, mi motiválta őket a bűnözés felé, hogy börtön éveik alatt távol gyerekeiktől milyen értelmet találtak ebben az életben? Rengeteg értéket felhalmoztak az életben, jobbnál jobb autójuk volt, gyönyörűen berendezett lakásuk, roskadtak az aranyaktól. A börtönévek alatt az élettárs, vagy valamelyik rokona aztán mindenükből kiforgatta őket, szabadulásuk után semmi nélkül maradtak. Ez ismétlődött hosszú évek során. A mókuskerék meg egyre csak forgott, forgott. A nagylány szelíd őzike szemeivel, jámbor természetével, a legnagyobb fájdalom volt az életében.

Ha leszidta, sírt, magyarázkodott, ígérgetett, bűnbánóan hazudozott. Nem úgy a másik! Ő egy diktátor volt! Erőszakos, nagyhangú, verekedős, olyan jellemmel bírt, aki tehette távol maradt tőle. Akit megkaparintott azt leigázta. Három évesen elvitte a nála hagyott kisfiút, hogy új párjával együtt neveljék fel. Azt a napot soha nem tudja elfelejteni, mikor a délutáni álmát alvó kicsit beszökve barátjával a lakásba, felkapta az ágyból a barát őt lefogta, lerohant a síró kisfiúval a lépcsőn. Akkor teljesen összeroppant lánya tette miatt. Milyen szív, lélek kellett ahhoz, így elrabolni egy kisgyermeket, esélyt sem adott fiának, hogy megismerje, hisz alig, alig látta, mindig úton volt, itt élt velük, itt tanult meg járni, beszélni, itt voltak a testvérek, itt kapta a legnagyobb szeretetet, itt volt a biztonság érzete.  Mit érezhetett akkor az a csöppség? Évek múltán sem felejtette el az biztos. Bár látszólag béke lett egy idő után köztük, inkább a kicsi láthatása miatt hajtott fejet, soha nem tudja elfelejteni azt a tekintetet, ami a kisfiú szeméből felé áradt. Hallgatag lett, magába fordult, a lány párjától rettegett, bepisilt, bekakilt, utána órákat ültették a bilin, és ha szólni, mert, kiutasították lakásukból. Két összeillő kegyetlen ember. Gyűlölte őket, gyűlölte a hatóságot, akik hagyták szenvedni mind ezek tudatában. Egy életvidám, értelmes, szoba tiszta három éves kisfiúból vált ilyenné. Talán itt és ekkor távolodott el ettől a lányától, amit aztán már soha többé nem tudott helyre hozni. A nagylány nem akarta elvinni fiait, Ő belátta, ez érzelmileg akkora törés lenne számukra és úgysem tudná azt biztosítani számukra, amit náluk megkaptak. Testvérükként ismerték csak el anyjukat, annyira ritkán látták. Ezektől az emlékektől mindig hevesebben vert a szíve, mindig könnybe lábadtak szemei és fájdalom mardosta belülről a lelkét. Párja ébredésére eszmélt.

- Már megint a múltba jársz - mondta álmos hangján, látom, a szemeiden megint a gyerekek járnak az eszedbe.

Felállt, odalépett hozzá szorosan magához ölelte, csendesen ennyit szólt:

- Nagyon vigyázz magadra, én csak veled létezem, majd kiment a konyhába, és behozta délutáni kávéjukat. Odakint felerősödött a szél, esőcseppek koppantak az ablakon, rideg hidegségbe burkolózott a táj, sehol egy madár. Ők is oltalmat kerestek talán valahol, ahogy ő is párja mellére hajtva fejét találta meg a hőn áhított oltalmat, s a megnyugvást. Hosszasan maradtak így, némán hallgatva szívük dobbanását.

Folyt.köv.