2014.11.02. 16:45, Jilon-Remete
A múlt tenyerén
Idén madaraink már október végén kopogtattak a párkányunkon.
Úgy gondoltam, most is játékos kedvükkel pengetik a szezonnyitást. Korai még kölest hinteni az asztalukra, egyeztem meg magammal. Aztán amikor jó anyám visszaigazolta, nála is bejelentkeztek a menzára, kitettem a tavasszal beemelt etetőt. Délutánra kitisztították. Megint meghajoltam ösztöneik előtt.
Ma délután előveszem nagyapáim apró igazolványképeit. Egyszerű emberek voltak. Egyikük alacsony zömök szántóvető parasztember, hároméves voltam, amikor elment. Nem rég tudtam meg milyen nagyon szeretett engem, az elsőnek érkezett unokát. Évtizedekig hűtlen voltam hozzá.
A másik magas, szikár egyenes tartású, intéző egy birtokon. Tizenhárom éves koromban hagyott magamra. Ragaszkodásom hozzá holtában is, összetörte kamasz lelkemet. Rajtam kívül még négy unoka vette körül. de akkor szentül hittem, egyik sem szereti jobban, mint én. Esti futásaimat temetői séta zárta. Gyógyír volt, ha csak láttam a nevét a fejfán. Gondolom, ő meg mosolyogva ismerte föl rajtam feltűrt szárú mackónadrágját. Gyászom sajátos jelképét.
Máskor sírástól maszatos arccal vettek be nagy keggyel a fiúk a temető mellett gyakorló focicsapatba, mindenki tapintatosan hallgatott arról, miért kerülővel érkeztem.
Az ország másik szögletébe dolgozott. Amikor hírét vettük, hogy hazajön, kimondhatatlan lázban voltunk, számoltuk a perceket. A legnagyobb havas hideg időben sem gombolta be tarka kecskeszőrrel bélelt bundáját, amire most is felpillantok, ha a padlásra megyek fel valami miatt. Soha nem ment el a házunk előtt úgy, hogy be ne jött volna hozzánk. Fából készült barna utazó bőröndje a tető alatti száraz zugában várja, hogy magamhoz vegyem.
Mi, vásott kölykök, amint belépett az ajtón, megrohantuk, körbefogtuk, csimpaszkodtunk rá.
- Mit hozott papa?
- Most meg nem tudtam semmit sem hozni, alig értem el a vonatot.
Csalódottan ereszkedtek alább a vékonyka gyermekkarok. Aztán amikor hagytuk levegőhöz jutni, narancs, füge került elő a flokon ingek tetejéről. Máskor hosszú bőrkabátban állt a konyha közepén, zörgette a gyűjtögetett aprópénzt, és hírtelen nyitotta ki két összefogott markát, csörögve hullottak alá a fillérek. Öten vetettük rá magunkat. Testvérem egy idő után új szabályt talált ki. Hasra fordulva, két karját kitárva, amit le tudott fedni, az, az övé lett. Méltatlannak éreztem az új rendet. Kérdően emeltem fel tekintetemet a földről. Mély ráncai közt utat találó gyöngyszemeket, így utólag szeretném felfogni tenyerembe, bár ma sem tudom derűje, vagy érzékenyülése indította-e el visszafogott lelkéből.
Tíz évvel a halála után együtt utaztam egy falunkból elszakadt férfival. Megszólított. Megkérdezte, tudom –e, nagyapám a jóképű fiatalember sötétpiros csizmában járt, karján szelídített róka utazott. Meglepett. Erről valamiért soha nem esett szó minálunk. De az a hangulat, ahogy megidézte, még mélyebbre zárta szívemben. Ütközése a hatalommal abból eredt, hogy kiállt az emberek érdekeiért. Sokáig munka nélkül volt. A nehéz időkön visszafogott jókedve segítette át.
Jussomat apai nagyapámtól csak az utóbbi években ismertem föl magamon.
Már- már harcias ragaszkodásomat a földhöz, a növényekhez, a fákhoz, madarakhoz. Erdők, patakok, lovak, kutyák színes világához. Ezzel együtt a kétkezi munkához. Befőzés gyönyörűséges öröméhez, mert ugye ez az én vonalam. Évszakok változásához. Ahogy egy ideje megérzem a közelgő hó illatát. . A természetes anyagokhoz, fához, vályoghoz. A széna és a frissen kaszált fű illatához. Nehezen dobálok ki dolgokat. Vonzódásomat a régi idők edényeihez, szőtteseihez, színeihez. Ebből eredendően a természet határtalan bölcsességéhez.
Álltam a szántóföld szélén egy csodás őszi napon. Apámnak vittem ki valamit. Fordultam volna, de valamiért nem tudtam otthagyni. Vetett. Csak néztem. Figyeltem a lépteit. Kísértem a karja lendülését, amint az elibe kötött vetőzsákból egyenletesen szórta a magot. Gondolatom szelíd íve átölte. Ámultam a harmónián, miközben tudtam, ebben nekem a törvény szerint nem lesz részem, hiszen ősidők óta a kenyérmag vetése férfi dolga. Ma már kétség sem fér hozzá, ők ösztönösen érezték, mikor mit kell elvégezni. Boldog nyugalommal éreztem az efféle tudás átörökítése köztük is biztonságban van.
Szeretem a jó bort. Kizárólag a sötétet, a vöröset, a zamatosat, amivel minél tovább kényeztetném íz világomat, megérinti belsőmet a természet, jó eséllyel oldja mai ámokfutó világunk kibogozhatatlan, keményre durvult csomóit. Fejedelmi kísérője egy nagyszerű vacsorának, kedélyes beszélgetésnek langyos nyáresten, vagy éppen pattogó tűz fényének előterében.
Sok időt töltöttem az első három évemből náluk. Nagy küzdelmekkel másztam fel az asztal tetejére, aztán diadalittasan szólaltam meg, rámutatva a cserépkorsóra: bor! Ez volt az első szó, amit kimondtam. Nagyapám nevetve, büszkén- boldogan ölelt magához. Mintha könnyed biztonságban lebegtem volna. Nem emlékszem abból az időből bor ízére.
Érettségi előtt táncolni hívott a srác. Senkit sem ismertem akkor, aki pipázott volna. Egyszerűen nem volt divat már. Mielőtt nyújtotta volna a kezét, apró koccantásokkal komótosan ürítette ki a maradék dohányt. Valamiért olyan magától értetődőnek, ismerősnek tűnt a mozdulatsor. Csak sejtettem, létezhet valami nagyon régről, ami magyarázatot ad nekem. Nem hagy nyugton a gondolat, orrom különös affinitása efféle nekem kedves illatokra. Azt képzelem, most ötven év üvegablakát letörölve, amikor onnan, az asztalról felemelt engem az én nagypapám, odabújva hozzá, dohány aromáját éreztem naptól cserzett nyakán.
Tudnom is kell, amit érezni vélek, azonnal tárcsázok.
,,-Szia Papa! A te apád cigarettázott?”- rohanom le, gondolkodás nélkül a magam falhoz állító stílusában.
,,-Azt is, de főleg pipázott.”
Nézem a reggel gyújtott gyertyát. Melléteszem a poharat, kortynyi vörösborral. Kinyitom újra a katonakönyvet, az egyetlen ereklyét - tőle. Most mélyen hiszem, hogy valóban nyitva lehetnek az ég csatornái, mert a láng most különleges, édes tánccal mesél nekem.
Szerzői fotó
Nagyon szép emléket állítottál a papának.