.

Szentesi Zöldi László írása:

Készítette: Szentesi Zöldi László

Apám és nagyapám is nemzetőr volt 1956-ban. Nem szoktam ezzel büszkélkedni, ők sem tették, de már nem élnek, így csak én mondhatom el.
Az ünnep előestéjén minden különösebb cicoma nélkül rájuk gondolok.
Hiszek abban, hogy a mi nemzedékünk sem rosszabb, alávalóbb, és ha kell, szóval és fegyverrel is megvédjük a hazánkat. Én legalábbis készen állok rá egész életemben, ahogyan az őseim is készen álltak.
Persze a legjobb az volna, ha békében és megértésben élnénk, és legalább október 23-án összeforrnánk gondolatban, ha már mindannyian magyarok vagyunk.
Az ünnep előestéjén egy 2008-as cikkemmel idézem ötvenhat, apám, nagyapám emlékét.
Ma is aktuális. Sajnos.

Családi töredékek 1956-ról

Szentesi Zöldi László
- 2008. október 21., kedd

Anyai nagyapám, Bíró Dezső, 1956. november ötödikén világgá szaladt. Azzal búcsúzott el a nagyanyámtól, hogy még neki sem mondja el, hova készül, ha az Isten megsegíti őket, egyszer csak előkerül. Előrelátó volt. Amikor a bőrkabátosok sokadszor is felverték éjjel a nagyanyámat a három gyerekkel, amikor sarokba szorítva fenyegették tizenkét éves anyámat, ha akartak, sem tudtak volna mit mondani a nyomozóknak. Leginkább azt hitték, a nagyapám Amerikában van, de legalábbis külföldön, ahol nem verik le a veséjét pusztán azért, mert két hétig hitt abban, hogy elközelgett a magyar szabadság órája.

A nagyapám valójában szentesi házunktól nem is olyan messze, egy Szolnok megyei faluban húzta meg magát, béresként dolgozott 1963-ig, vagyis hat évig. Egy-két évvel a hazatérése előtt már anyámék is tudták, merre keressék, mert amikor némiképp lecsendesedett a vihar, üzent nekik. Többször is jártak nála a nagybátyámmal, fél napig is bicikliztek, de legalább láthatták az édesapjukat.

A településen mindenki tudta, hogy a nagyapám kicsoda, és miért menekült el. Hat esztendeig senki sem jelentette fel. 1963 tavaszán aztán a körzeti megbízott bement a falu kocsmájába, és kért egy fröccsöt. Le sem ült. Egy veszedelmes ellenforradalmárt kell elfognom ebben és ebben a házban, mondta, délután háromkor tartóztatom le. Megitta a fröccsöt, elment. Aztán a helyszínre érve meglepve látta, hogy Bíró nagyapám ünneplőben várja, kezében az addig rejtegetett bőrönddel. Nem kapta meg az üzenetemet? Megkaptam, felelt a nagyapám, de elegem van az egészből. Vigyen, ha vinnie kell. Nagyapámat Szegeden, a Csillagban vallatták ki. Nem verték meg, időközben az amnesztia is kijött, néhány hónap után végleg elejtették az ügyét. Szerencséje volt, bár ezt nem sejthette előre.

A családom mindig is tudta, hogy nagyapámat nem megtalálták, hanem feladták. Gimnazista anyám egyik tanára élt vissza a tizenéves lány naivitásával, kifaggatta, és ő árulta el nagyapám hollétét a rendőrségnek. Hat év után a családon kívül egyetlen ember tudta a titkot, és a nagyapámért néhány héttel a kikotyogott mondatok után el is ment a rendőr.

Az illető ma Szentesen él, nyugdíjas pedagógus, országosan ismert, úgynevezett köztiszteletben álló ember. Legalábbis azok szemében, akik már elfeledték, hogy az ötvenes években nemkülönben vérvörös feleségével együtt levelet írt a művelődési miniszternek. Ebben az állt, hogy a szentesi kommunisták kérik, mi több, követelik: változtassák meg a Himnusz szövegét, mert egy szocialista országban mégsem lehet azt énekelni, hogy Isten, áldd meg a magyart… A Kádár-rendszerben anyámék csak egyet tehettek: ha a házaspár szembejött az utcán – kisvárosban gyakran megesik az ilyesmi – átmentek a túloldalra.

Gyermekkoromtól mutogatta anyám: nézd meg, kisfiam, az a férfi adta fel a nagyapádat… A rendszerváltozás után sokszor elképzeltem, hogy egy este becsöngetek hozzájuk, és amikor kinyitja az ajtót, szó nélkül állon verem, majd megrugdosom, akármilyen vénember is lett belőle. Egyszer majdnem el is indultam. Hogy eddig nem tettem meg, nem jelenti azt, hogy megbocsátottunk.

Éljen együtt a gyűlöletével, ez a büntetése földi életében. Az égiek meg elrendezik a többit, valószínűleg nincs hátra sok ideje.

A nagyapám az én születésem évében, 1970-ben halt meg. A forradalom ötvenedik évfordulóján, 2006-ban Szentes városa emlékplaketteket adományozott tizenhárom nemzetőrnek. Időközben elhunyt apám is kapott, mert '56-ban nemzetőr volt. Szentes polgármestere ma Szirbik Imre, az egykori tanácselnök, akinek a jelek szerint szerint semmilyen lelki problémát nem okozott a kitüntetések átadása. Nekünk azonban igen: négyen nem fogadtuk el az emléklapot a Magyar Szocialista Párt polgármesterétől. Nem az árokásás, hanem a forradalom és az eltávozottak emléke miatt. Nem elegáns az aradi tizenháromra emlékezni, ha éppen Haynau szorongatja az ember kezét.

Kedves idős ötvenhatosok, apám egykori bajtársai! Miért beszéltek mindig a fiatal nemzedékek közömbösségéről? Négyen nemet mondtunk, de ti, a többiek, az egykori nemzetőrök zokszó nélkül átvettétek az emléklapot a rendszerváltozás előtti tanácselnöktől. Mindent megtagadtatok, amiben fiatalon hittetek, rábólintottatok a gyilkosok igazságára, elmostátok az egykor oly világos határt becsület és hazugság között. Remélem, az emléklap szépen mutat a falon: jusson róla eszetekbe minden egyes alkalommal az a négy ember, aki nem kért az évfordulós lármából. És jusson eszetekbe az is, hogy a kivégzett Mansfeld Péterék aligha sündörögtek volna a vályú körül egy kis repetáért.

Végezetül emlékezzetek arra, hogy nem lehet két életetek. Az egyiket hazudtátok magatoknak és szeretteiteknek.

Szégyellem, hogy az apám bajtársainak nevezett benneteket.