Közeledik a megemlékezés napja. Csendelnem kell, emlékeznem anyám megfosztott álmaira, iskolás éveim szomorú emlékeire, megkülönböztetésemre és megaláztatásomra, a tanítónő máig fájó gúnyos mosolyára, amint havonta felállított és megkérdezte - csak úgy magázva:

- Édesapja foglalkozás 1947 előtt?

Szégyenkezve válaszoltam sokadszorra...

-Kereskedő...

Akkor nem értettem, mi van ebben szégyellnivaló, még is szégyelltem. Az osztálytársak kuncogása a hátam mögött arra ösztönzött. Ma már tudom, a hentesüzletet, a belvárosi polgári házat és az egyetlen oldalkocsis motorkerékpárunkat, amit államosítottak és amelyekért megbélyegzett lettem örökre...

Emlékeznem kell apám ávósoktól kapott test-, lelki sebeire. Emlékezni a besúgó szomszédra... Emlékezni a fájó múltra.

Ezekben a napokban igyekszem újragondolni, átgondolni, mi lett volna, ha máshogy alakul a történelem, a sorsom és az életem...

A következő életképpel nyitom meg a szívem, és a lelkem kapuját az emlékezés kezdetének.

****

Az őszi szél korán kezdte vetkőztetni a fákat. Az aranyló nap sugarai elkerülték a tájat, a lehulló haldokló leveleken itt-ott megcsillant egy gyöngyharmat könnycsepp. Nyirkos reggelre ébredt a város. Nehéz idők jártak.

 *Napáldozatkor érkezett meg a szalmával megrakott szekér. Nem volt ez a mindennapos látvány akkortájt. A nagykapu nyikorogva tárta szét szárnyait, hogy befogadja a látogatót. Oly régen járt erre efféle jószág, talán fel sem ismerte.  A *hombár melletti *góréhoz kötötték a lovat, és egy vödörből megitatták. Csendben hozzáláttak a szürke lópokróc alatti széna rejtekéből kipakolni. Mikor végeztek, megmosakodtak, és ettek pár falatot. Anyám szegfűszeges, fahéjas forralt borral kínálta a barátot. A máskor nagyhangú, kissé bohókás férfi szótlanul és  gondterhelten falatozott. A felnőttek szemmel láthatóan idegesek voltak. Feri bácsi nemsokára felállt az asztaltól, elköszönt és indult vissza a szekérrel. Igen  furcsán festett a bakon. Soha nem láttam ilyen öltözékben. Hozzánk általában öltönyben és kalapban járt. Mindig ugyanabban. Kerültem a közelségét, mert éreztem a ruhájának a szagát. Ma már tudom, a naftalin volt bűnös, ami az orromat facsarta. A molyok riasztására a mi szekrényünk aljában száraz levendula csokor lapult.  

Esténként kihalt a város. A ház előtt futó aszfaltos járda korán elaludt, nem zavarta álmát a cipősarkok kopogása. Anyám vöröshagymát pucolt, apám friss húst kockázott. Mintha ünnepre készülnénk olyan hangulatot varázsoltak a konyhába szokatlan időben. Elsőként a hagyma szaga járta át a lakás minden zugát, a hús dinsztelésével pörkölt illattá érlelődött az egyveleg. Aznap este finom falatok kerültek a tányérra. Jóllakottan tértünk nyugovóra, és az esti ima után hamar elaludtunk. A másnapi finom ebéd kiegészült nokedlivel és savanyúsággal. Délután édesapám két testvére is megérkezett, mindketten jókora csomaggal távoztak. Kora este három ismeretlen, szigorú tekintetű férfi állított be hozzánk. A megjelenésük félelmet keltett, annak ellenére, hogy nem tudtam kik és mit akarnak tőlünk. A nagykapu ismét kitárult. Katonai ponyvával letakart kisteherautó gurult be az udvarra. Édesapám valamit mondott édesanyámnak. Középső húgomat és engem a szomszédba vittek, ahonnan láttuk valamit pakoltak az autóba. Nem sokkal később hallottuk, az egyik idegen anyámmal kiabált, aki sírva magyarázott valamit. Haza szöktünk. Édesapám nem volt otthon. Az idegen anyámat rángatta. Már csak foszlányokra emlékszem, de arra tisztán, hogy azt ordította: - Hol az ura? Nem érdekelnek a kölykei, azt mondja, meg hol van! Közben a szomszédasszony utánunk jött és elcipelt magával. Későre járt, mire hazakerültünk. Kilenc éves voltam. Édesanyám leültetett és elmondta, nagy a baj. Édesapám egyik barátjától, Feri bácsival közösen kaptunk egy borjút, akinek a házánál segédkeztek tetőt javítani. A húst még az este elosztották. Az volt a szekéren, a szalma alatt. Abból főztünk tegnap, ettünk ma, és abból kaptak a nagybátyámék. Erről senkinek nem szabad beszélni, családi titok. Ha nem tudom magamban tartani édesapámnak ártok vele, mert ez most nagy bűn és szigorúan büntetik, feketevágásnak hívják. Be kellett volna szolgáltatni édesapád barátjának, aki nem tette meg. Hiába főztük este, a pörkölt szagát megérezték olyanok, akiknek nem kellett volna.

Feljelentettek bennünket. Édesapádat akarták elvinni, de a hátsó szoba ablakán keresztül elmenekült a kertek alatt. Azt mondta az ávós tisztnek, hogy átöltözik. Ezért kiabáltak velem. Napokig semmit nem hallottunk róla. A lakásunkat többször átkutatták. A legkisebb húgom féléves volt. Anyám sokat sírt, elapadt a teje. Szokatlanul idegessé és türelmetlenné vált. Egyik délután édesapám öccse érkezett hozzánk. Suttogva beszélgetek és gyorsan távozott. Nem sokára mi is elindultunk. A középső húgomat is magunkkal vittük a nagymamához. Ő már  felöltözve várt ránk. Anyámék nála maradtak, mi elindultunk a belváros felé. Hiába kérdeztem, nem mondta meg hova megyünk. A város közepén egy soklakásos házhoz  érve ismertem fel nagybátyámék otthonát. Le sem ültünk, gyertyafény mellett egy sötét  lépcsőn mentünk le a pincébe. Az egyik fáskamránál, kinyílt a deszkaajtó. Édesapám állt ott, két kezét széttárva. Szorosan magához ölelt aztán nagyanyámhoz fordult és azt mondta: - Anyám búcsúzni hívtam ide magát, el akartam menni, később Böbi és a gyerekek is utánam jöttek volna. De most, hogy itt vannak, nem tudom megtenni. Mondja meg Böbinek jöjjön értem, önként jelentkezek. Nagybátyám ezt meghallva, így szólt édesapámhoz:

- Gyere Pista, hozd magad rendbe, mire a feleséged megérkezik. Együtt mentünk fel a lépcsőn, apám kezét végig éreztem a vállamon.

- Kislányom nagyon szeretlek benneteket!  - ismételgette, és elsírta magát.

Elköszöntünk tőle, és hazamentünk a nagyihoz. Anyám azonnal indult, bekísérte a város közepén lévő híres szállóban székelő rettegett intézménybe. Édesapámat hetekig akkor láttam, amikor anyám néha magával vitt. A bíróság épületében az emeleten tartották a foglyokat, a Tisza Szálló mögött. Napi sétájukhoz az út egy hosszú lépcsősoron át vezetett az ablakok mellett a másik  utcára nézve. Szemben volt egy középület  árkádsora. Sokan álltunk ott mindennap, a szeretteinkre várva. Párszor elzavartak, de mindig visszaszállingóztunk. A foglyok körbejárták a parányi udvart, majd indultak vissza a zárkájukba. Ezek voltak a találkozás pillanatai.

A lépcsősoron integető kézfejekre ma is  emlékszem, becsukott szemmel is tisztán látom, amint mozognak a csuklók és az ujjak mozgásával integetnek az utcán ácsorgó családtagoknak.

Édesapám, feketevágásért 6 hónapot kapott, az ablakon való szökésért, egész életében látható hegekkel emlékeztették. A forradalom miatt idő előtt szabadult. Nehéz karmát hoztam. Születésemkor államosították a hentesüzletünket, házunkat és egy oldalkocsis motorkerékpárunkat. Ennyi volt a bűnünk. Csecsemőként billogot sütöttek rám, "egyéb származású, burzsujgyerek" lettem. Iskolás éveim alatt tapasztaltam meg, mit jelentett számomra ez a megkülönböztetés. Ma is érzem a hatását. Édesapámnak azonban csak a lelkét sikerült megtörni, a gerincét soha. A testén lévő heg sem zavarta soha csak emlékeztette azokra az időkre.

Én sem felejtem soha!  

****

*napáldozat = napnyugta

*hombár = szemestakarmány tároló

*góré = tetővel fedett, lécekből álló magas, szellős kukoricatároló

****