1956 fájó emléke

Nagyon jó általános iskolai eredményeimnek köszönhető csak, hogy felvételt nyertem a Kossuth Zsuzsa Leánygimnáziumba, a Markó utcába, a mentőkkel szembeni csodás épületbe.
Boldogságunk a Szüleimmel együtt nem ismert határokat. Tiszta 7-es osztályzataim és a magyar tanárnőm Gágyor Mária ajánlása tették lehetővé.
Nagy örömet két dolog tette keserűvé, hogy az igazgatónőnk Otta István vezérőrnagy felesége volt és magyar szakos tanárnő ajánlott így humán tagozatos lettem.
Szerettem a magyart a történelmet, de ízig vérig reál tagozatos beállítottságú voltam.
Sajnos jegyeim vissza estek, nem épp a legjobb tanulók közé soroltak. Ezt tetézte magyar nyelvet oktató tanárnőnk kedvenc költőinek állandó sulykolása.

Nem értette senki mi történt velem, de azt hiszem saját magam sem tudtam akkor még megfogalmazni. Végül drága történelem tanárnőm, Magdi néni látva reál szaktárgyaknál elért kiváló eredményeimet, javasolta, hogy tegyenek át másik osztályba, a reáltagozatosokhoz.
Következő évemet már ott kezdhettem, minden jegyem jobb lett, sőt bekerültem a három legjobb tanuló közé.
Problémáim ekkor kezdődtek igazán, Ünnepségeken mindig megbíztak egy szép vers vagy novella elmondásával, vagy az ünnepség összekötő szöveg felvezetésére. Nagyon szerettem ezt tenni, csak egy baj történt, hogy nem voltam hajlandó se fenyőfa sem télapó ünnepséget mondani, , maradtam Karácsonynál és Húsvétnál. Otta Istvánné rendszeresen intőkkel küldött haza, Szüleim már olvasatlanul írták alá. Végén minden tettembe belekötött. Miért nem a kötelező fehér blúz nyaka van kitéve a kék köpenyemre és nem az előírt gallér, miért hosszú a hajam, miért vettem le az egyensapkát a troli megállóban, miért szandált vettem fel. Nagyon nehezemre esett bejárni, nem tudtam, hogy ma megint mit fog megkifogásolni rajtam. Tudtam, hogy csak akkor maradhatok ha kiváló tanuló maradok, de gyűlöltem őt és mindig csak azon gondolkodtam egyszer hogyan bosszulhatom meg.

Aztán ennek is eljött az ideje...hisz otthon már hallottuk a rádióban, hogy az egyetemisták elindultak...Szüleim sírtak, hogy holnap ne menjek be az iskolába, de mentem, mert ott láttam magam előtt az igazgató nő arcát és rajta a gyűlöletet amivel rám nézett. Kölcsönös volt és ezért úgy éreztem eljött az én időm.most biztos tehetek valamit. Mikor beértem már volt ott több osztálytársam és a társ osztályokból is.
Tanácskozásra gyűltünk össze mit tehetnénk. Akkor született a döntés, hogy elzavarjuk az igazgatónőt, de ne menjen egyedül, a falon logó Sztálin képet a fejébe húzzuk. A gondolatot tett követte és hárman elindultunk az irodájához. Nem felejtem el a félelmét az arcán, de szinte kővé meredve ült csak. Mi lassan közeledtünk felé, egyre fehérebbé vált az arca. Odaérve leakasztottuk Sztálin képét és valóban áthúztuk a fején, majd karjánál fogva vezettük le a lépcsőn és löktük ki a GIMNÁZIUMUNK kapuján, majd becsaptuk és bezártuk. Összeültünk, hogy mi legyen tovább, többen választották, hogy csatlakoznak az elindult tömeghez. Bennem csak az volt, hogy ezt megbosszultam és mennyire aggódhatnak a Szüleim és így haza mentem, hogy később is dönthetek.
Döntésem a későbbiekben csak a Sztálin szobor ledöntéséig jutott el és nagyon későn már a Szabadság tér alagútjainak keresése. Környékünket végig felaknázták az oroszok, az egész Nagy Lajos király útját az Erzsébet királyné úttól a Bosnyák térig.
Más irányból meg csak jöttek az orosz tankok és lőttek minden mozgó alakra. Sorozat lövést attak le az élelemért sorban álló nőkre, gyerekekre, férfiakra. Ott hevertek vérben fagyva, sebesülten. Már nem jöhettek vidékről a segítő paraszt emberek élelmet dobálva le a nagy teherautókról, már nem. Isten áldja meg őket áldozatukért és segítségükért. Akkor a haza egy volt és egy volt vidék és város.
A síri siralmas, fojtogató légkörben egyszer csak jött az értesítés, hogy megkezdődik a tanítás, mindenki jelenjen meg.
Nem mondom, hogy minden félelem nélkül indultam el másnap, de minél közelebb értem annál inkább felgyűlt és megerősödött bennem, hogy küzdeni fogok, nem hagyom magamat.

Mindenki az Aulában várakozott, nem mehettünk még az osztályokba, mert közölték, hogy az Igazgató akar hozzánk szólni. Ekkor megjelent egy jóságos arcú, akkor számomra idősnek gondolt Úr, igazi Úr. Beszélt hozzánk a bemutatkozása után, hangja kellemesen meleg és bársonyos volt. Elmondta, hogy tudja min mentünk keresztül az előző igazgató miatt. Ígéretet tett, hogy mindenki tanulhat nyugodtan és ismét Karácsony és Húsvét lesz az iskolánkban.
Egyszerűen felmondták az idegeim a szolgálatot azt hittem csak álmodok, vagy valóban meghallgatott a Szűz Anya és most más lesz. Akkor éreztem ahogy zsibbadni kezd a nyakamnál, halántékomnál és ájultam este össze. Mikor magamhoz tértem a szemben lévő mentőknél feküdtem és ki állt mellettem, az új IGAZGATÓNK. Aggódó arccal nézett rám, majd mikor elmehettem, bekísért az osztályomba, ahol vártak osztály társaim, akik megmaradtak a véres küzdelem után és Magdi néni, aki az Osztályfőnökünk lett, mert másik magyart tanító tanárnőt kaptunk.
Fájdalmasan, de aránylag nyugalomban folytatódott a tanítás, hogy eltörölték a NOSZF tanulmányit külön öröm volt számunkra.
Mindig jobban hiányoltuk a vissza nem tért társainkat és következett a következő év 1957 március 15-e, amire nagyon készültünk, hogy emlékükre minden ablakban gyertyát fogunk gyújtani.
A nagy nap előtt egy héttel géppisztolyos egység jelent meg a gimnáziumban és összehívtak mindenkit az Aulában, ahol a fegyveresek között közölte Igazgatónk, hogy nem szabad gyertyát gyújtani és az "urak" felügyelnek erre, hogy ne történhessen meg.
Nem hittük el, hogy ez megtörténhet. Attól kezdve minden osztály ajtajában az órák alatt ott állt egy gépfegyveres gonosz, szünetben a könyveinket ki kellett tenni és hátra tett kezekkel kellett az órákat végig ülni.
Azt mondák aki megmozdul, agyon lövik.
Reszkettem bejárni , csak azt gondoltam, ez nem mehet így, nem engedheti a jó Isten.
Nem mentek el, nem. Sőt március 15-én közölték velünk, hogy most elviszik az Igazgatónkat, ha egyetlen gyertya is fellobban , kivégzik.
Az a nap is kitörölhetetlen az életemből, féltünk és féltettük Igazgatónkat. Csak a könnyeink folytak csendesen, mivel hátunk mögött álltak azt nem láthatták, vagy ezért nem lőttek mégsem agyon.
Elérkezett a tanítás vége és akkor valahogy valami őrület szállt meg és odaléptem az egyik ilyen szörnyeteghez, hogy közöljem, addig nem megyünk amíg nem hozzák vissza az igazgatónkat..akkor vele együtt elhagyjuk az épületet.
Ámulattal bámult rám, mit merészelek "neki" mondani.Érdekes nem féltem.
Egy másik szólalt meg, nem gyújtották meg a gyertyákat jogos a kérés. Ott az Aulában fogtak körbe Bennünket, majd kettő eltávozott és egy idő után - nem kellett messze menniük csak a Markóba - és hozták a MI IGAZGATÓNKAT. Ott akkor csak könnyek között köszönte meg, hogy kérését betartottuk, mert lélekben is lehet gyászolni.
Akkor mindenkinek el kellett hagyni az épületet és bezárták, majd katona kocsikba ülve elszáguldottak.
Másnap a kapu nyitva volt, ment minden látszólagosan a maga "megszokott" módján, de ez már végig látszat maradt.
Később Igazgatónk elmondta, hogy amikor elvitték belökték egy hófehérre meszelt falú kis helyiségben és ott kellett állnia, azt nézve mozdulatlanul. Akkor láttam, hogy most valóban idős ember lett.
Természetesen az érettségi előtt mégis vizsga téma lett a "dicsőséges" Nagy Októberi Szocialista Forradalom.

Egyszer Magdi néni kérte, hogy keressem meg. Valami azt súgta ez nem valami jót jelent, mert külön találkozóink csak akkor voltak, ha a Petőfi Körbe mentünk.
Mikor a tanáriba beléptem, elém jött és egy kis sarokba leültünk. Akkor kért meg, mivel én vagyok a legjobb történelmes, szeretne egy külön tételt készíteni, ahol nem a. tételként egy magyar történelem áll, hanem a Nagy Francia Forradalom és a b. tétel a NOSZF...teljesen kikészültem, mondtam még el sem olvastam..kérte, hogy segítsek és termesztésen az a tételt mondjam és amikor a b tételhez érek és nem tudom tovább akkor nézzek csak rá..

Csak bólintani tudtam és azt is, hogy itt a vég.

Elérkezett a nagy pillanat, Magdi néni kérte a bizottságot, hogy adhasson nekem egy különleges tételt, hogy miért egyeztek bele ezt nem tudom meg soha, de így történt és én csak mondtam és mondtam, szinte tátott szájjal hallgatták és akkor jött, hogy el kellett kezdenem a b. tételt...ott is mondtam, mondta ameddig még meg tudtam tanulni és az utolsó mondat előtt ránéztem Magdi nénire, aki akkor megszólalt, látom kedves bizottsági tagok, hogy milyen csodálattal hallgatják, de ez egyik legnehezebb tétel volt, nem, lehetne kérni hogy itt be is fejezhetné tudásának bizonyítását.
Lassan mindenki felnézett és igent mondtak. Még az egy tudott mondatommal elköszöntem, de már nem tudtam felállni ismét elájultam.

Mentősök segítettek ismét, csak most Magdi néni fogta a kezemet.

Könnyes szemmel köszönte meg, ezzel a hálás arckifejezéssel indultam haza, letudva az érettségi vizsgáimat.

 Marianna Habedank 2014,

***