Közeledik az 1956. forradalom, és szabadságharc ötvennyolcadik évfordulója.

Mostantól, minden írásom a forradalomról, a hősökről, és az eseményekről szólnak, ma a Sötét Erők című könyvemből írok részletet, arról, hogy mi történt, amikor élelmet szállítottunk a forradalmároknak Pestre.:

: Másnap életem egyik legborzasztóbb napja következett, soha nem féltem, de most rezgett a gatyám.

Az történt, hogy miután ismét össze jött egy fuvarra való élelem, mit a kórházba kellett szállítani. Három nemzetőr, és én, mindig négyen indultunk el egy- egy szállítmánnyal. Pityu a sofőr, sajnos már nem él, Feri a szomszédom, most valami azt súgta, ne vigyünk magunkkal fegyvert, mert a hírek szerint a pufajkások, és az oroszok felszólítás nélkül tüzelnek, még a vöröskeresztes autókra is. A figyelmeztetés ellenére, úgy döntöttünk, ha már össze gyűlt egy szállítmány,és a kórháznak szüksége van rá akkor megyünk.

Figyelmeztettem barátaimat, hogy ez most veszélyes út lehet, ha valaki maradni akar semmi baj, mindenki jönni akart. Elindultunk. Az út eseménytelen volt, egy nemzetőr csapat leállított ellenőrizni, hogy valóban élelmet szállítunk, majd elbúcsúztunk és továbbmentünk. A kórházban nagy szeretettel köszöntöttek, hát mikor még az élő libát is meglátták,nagy volt az öröm.

Vissza út már nem volt ennyire egyszerű, jobbra balra terelgettek, míg egy pufajkás, a feneketlen tó- tol mintegy ötven méterre lévő udvarra terelt bennünket, az udvarban nagy mozgolódás, durván lerángattak a kocsiról, és mind a négyünket a falhoz állítottak, na mondtam magamban, itt az út vége. Szitkozódtak minden féle ocsmány szavakkal, fasiszta bérencnek, ellenforradalmárnak, szóval keresetlen szavakkal jól lehordtak bennünket. Az egyik köpcös pufajkás, azt mondta, még a jó k anyátok sem tudja hova földeltünk el benneteket rohadt fasiszta bérencek.

Feri oda súgja, Nándikám azt hiszem itt az ideje a búcsúnak végünk van!

Már a géppisztolyát húzta fel a vadállat, amikor, az udvarba kanyarodott egy oldalkocsis motoron három ruszki, valamit motyogtak, a bajuszos ruszki félre lökte a pufajkást, azt hajtogatta a pufajkásnak, davaj, davaj, mire az elment. A ruszki oda jött, és azt kiáltotta, pasli, pasli, meg biztra, ilyeneket, mi gyorsan a kocsira pattantunk, és irány haza. Szóval, ezt megúsztuk.

***

 Tudat alatt biztos voltam abban, hogy ez nem a vég, hisz a feladatot nem végeztem el.

Bejött! Nehéz helyzetekben, mindig az optimizmusomnak köszönhettem, hogy a sötét erők fölé kerekedtem. Minden dolog megoldásának feltétele, az erős hit és az akarat, nekem ezt meg kell oldanom. Soha nem számoltam háromnál tovább, ha valamit meg akartam oldani. Jó latin közmondás, amit máig magaménak vallok, lehet, hogy nem szó szerint idézem: Amit ha egyszer elmulasztottál, nem ismétlődik meg. Nektek kedves utánam jövőknek sem árt erre odafigyelni.

Te vagy az erősebb, mert neked hited van.

Haza érve veszélyes küldetésemről, nem sok időt kaptam az újabb próba tételről.

November másodika lehetett, amikor arra "kért" az Ercsiben állomásozó friss szovjet csapat parancsnoka, hogy fél hatra keressem meg az ideiglenes irodájában.

Amire én azt az egyszerű választ adtam, ha valamit akar, jöjjön ide, tudtam, hogy ez marhaság. Kíváncsi voltam, mi a fészkes fenét akar ez a ruszki! Azonnal felhívtam a kurblison az Ercsii nemzetőr parancsnokot, Szarvas Imrét, hogy most mi a fenét tegyek. Imre azt mondta, vele már tárgyaltak, amolyan tapogató beszélgetésnek vélte. Szarvas biztos volt abban, hogy én nem megyek be az oroszlán barlangjába. Tévedett, mert bementem annak ellenére, hogy édesapám, és barátaim óvtak ettől a balga gondolattól. Nem szeretem a bizonytalanságot, hát megegyeztünk, hogy édesapám, és barátaim, Karcsi Imre és Pityu elkísértek, kint várnak.

Arra gondoltam, hogy Nagy Imrével megállapodtak, bíztam, hogy betartják, és nem tartanak fogva, mit is kezdhettek volna velem. A pufajkások biztos kivégeztek volna!

Fiam, mondta apám, ezek gazemberek minden szavuk hazugság, gondold meg, és maradj itt. Döntöttem megyek!

A laktanya előtti portán két ruszki állt őrt, oda mentem, és mondtam ki vagyok, sztoj, a fene a sztojodat, Kurblizott, majd egy ruszki kíséretében elindultunk a sötét semmibe. Sötét volt, és nagyon elhagyatottnak tűnt ez a laktanyaudvar, mit ne mondjak, igen be voltam szarva, de már nincs vissza út. Minden ágreccsenésre felkaptam a fejem, ám a ruszki is elég nyugtalannak tűnt. Édesapámmal megbeszéltük, max. egy órát várnak, ha nem jövök ki, elmennek Ercsibe a Szarvasékhoz segítségért.

Az egyik ajtó előtt megállt a ruszki kísérőnk, és megint, sztoj, jó, jó, csak legyen már valami. Az ajtó kinyílt, és egy megtermett fiatal bajúszos orosz tiszt állt az ajtóban, ááááááá,ááá kapitány, szagyisz, szagyisz, hellyel kínált az asztala előtti székre. A szobában egy civil ruhás tolmács is volt, azután barátságosan elkezdődött a kérdezgetés. Mielőtt folytatta volna, én figyelmeztettem, hogy egy órát maradhatok, mert kint várnak a barátaim. Hányan vannak, kérdezte, sokan, nagyon sokan, válaszoltam, ő csak mosolygott, a tolmács mindent fordított.

Kérdés, vannak katonák a falujukban, hányan vannak, és milyen fegyverrel rendelkeznek? Kérdezze meg ettől az orosztól, ő megmondaná mind azt, amit kérdezett? A használhatatlan lövegeken kívül? Talált! Hol vannak a lövegek alkatrészei, hova rejtették? Kérdezze meg a tisztektől, akik itt maradtak. Látta, semmire sem megy velem, csak a fejét csóválta, és hirtelen megkérdezte hány éves vagyok, tizenkilenc válaszoltam, pedig alig voltam tizennyolc, ez jobban tetszett! Hol vannak a Magyar katonák, és tisztjeik, kérdezte, honnan tudnám?

Szó szerint fordítsam? Persze, és azt is mondja meg, lassan lejár az egy óra.

Azt is kérdezze meg, mit keres Magyarországon, hisz a Miniszter elnök úrral megállapodtak, elhagyják hazánkat. Mi nem önök ellen, hanem a szabadságunkért harcolunk.

Köszönöm, hogy eljött, én nem akarom önt itt tartani, egy kis baráti beszélgetésre hívtam, viszont látásra! Az ajtóig kísért, és csak a fejét csóválta.

Azt sem tudtam merre induljak, de hogy nagyon siettem az biztos.

Csak a portán kívül tértem magamhoz, aztán jöttek a kérdések apámtól, Imrétől, én meg csak azt hajtogattam, majd otthon most hagyjatok, lényeg hogy itt vagy mondta Édesapám.

Hát ezt is megúsztam, mi jöhet még? Jött bőven.

Fojt köv

***