Hűvösek voltak már a reggelek, október 26. mutatott a naptár. Az emberek szívében a forradalom lángjai az égig értek.
Naponta több alkalommal a duruzsoló kályha mellett szobánk egyik szegletében egy kupacban összebújva a rádió előtt vertünk tanyát a remény sátra alatt, ahol recsegő, búgó, zavaró hangkavalkádban szüleink a fülüket a készülékhez tapasztva hallgatták a híreket. Csoda váró hangulatban teltek az órák, a mindennapok. Kora délelőtt a sugárútra néző ablak-párkányon könyököltem. Feltűnően nagy lett a forgalom mifelénk, de nem a megszokott irányba. Senki nem a város felé, hanem Vásárhely irányába igyekezett kígyózó sorokban. A Textiltechnikumba igyekvő (vasúti kollégiumos egyenruhát viselő) diákok is mintha megsokszorozódtak volna. Felnőttek, kis csoportokban, hangosan beszélgetve, vidáman meneteltek a körtöltés irányába. A női cipők sokaságának kopogására ma is emlékszem a ház előtti előkert nem nyelte a flaszter zaját.
Apám nem volt otthon, korán reggel a barátaihoz ment, akikkel tüntetésre készültek. Anyám 7 hónapos- és a négyéves húgaimmal foglalatoskodott. Nem sokkal később a város felé jövet a békés tömeg első sorai a házunk elé értek. Boldogan integettem nekik, amikor észrevettek visszaintettek és skandálni kezdték:
- Értetek is harcolunk! Értetek is harcolunk!
Kilencéves gyermeki lelkemmel és a szellememmel felfogtam a várt csoda abban a pillanatban megérkezett. Legyőzhetetlen vágyat éreztem, hogy csatlakozzak hozzájuk. Magamra öltöttem zöld lóden kabátomat, és elszöktem hazulról. A hosszú sorok egyikében beálltam, otthonosan mozogtam, nem vették észre, hogy nem tartozom közéjük. Valakivel beszélgettem, de hogy pontosan miről, már nem emlékszem. A József Attila (Vásárhelyi) sugárút kocsiútját teljes szélességében elfoglaltuk. Különböző rigmusokat skandálva érkeztünk a Radnóti gimnázium elé, ahonnan az első utcasarkon elkanyarodtunk a Takaréktár utca felé vezető utcákhoz. A bölcsődéhez érve megálltunk, az ablakot papírzászlók díszítették, a gondozónők, dadák kisgyermeket tartottak a kezükben. Ismét felhangzott:
- Értetek is harcolunk!
Én, a kilencéves forradalmár is nagy hangon kiabáltam velük, továbbadva a nem is oly régen nekem küldött üzenetet.
A Takaréktár utcához érve nehezen tudtunk besorolni a megrekedt tömeg közé. Nagy lett a zűrzavar, ott tudatosult bennünk, hogy fegyverrel a lábuknál elállták előttünk az utat a karhatalmisták a Korzó előtt felsorakozva. Az a hír járt végig futótűzként a tömegben, hogy valaki a sorok elején az ávósokkal egyezkedik, engedjenek tovább menni a Széchenyi térre, ahol csatlakoztunk volna a város másfelől érkezőkkel.
A sorok vége majdnem a Lenin körútig ért. Mi az étteremig jutottunk ott várakoztunk egyre türelmetlenebbül. Egyszer csak araszolni kezdtünk előre fegyelmezett sorokban, a következő pillanatban lövések dördültek. Mindenki a körút felé menekült, én a Takaréktár utca és Lenin krt sarkán lévő házba futottan be. Féltem, remegtem a kapualjban, a lépcsőnél megálltam. Kis idő múlva valaki kézen fogott, felkísért a paplankészítő családba, ahol leültettek, enni adtak, kikérdeztek. A gyászos délután haza vittek. Szüleimnek elmondták, hogy kerültem hozzájuk. Apámék nagyon megörültek, amikor megláttak, de a jótevőm távozása után nagyon sokáig elbeszélgettek velem. Ezen az estén véget ért önálló harcom, pedig nem ez volt az első élményem, hiszen édesapámmal ott voltunk a városházánál a vörös csillag leverésénél, a szobordöntésnél és láttam, amint a városháza erkélyén a magyar zászlót lengető katonák megadták magukat, mintha fehér zászlóra is vagy valami hasonlóra is halványan emlékszem.
A Takaréktár utcai sortűz áldozatának a fiatal Schwartz Lajosnak a temetésére október 31-én került sor, édesapám magával vitt nagy könyörgésemre, ahol nagyon sokan voltunk, mi a temetőre néző utcában a bejárattal szemben megálltunk. A kapunál néhány embert a civil ruhások igazoltattak, nem volt rendbontás, csak végtelen szomorúság és gyász...
A szovjet tankok november 4-én és 5-én végig vonultak a városon, a következő napon megszállták a várost. Házunk előtt is állt egy belőlük Vásárhely irányában, olykor - talán megfélemlítésként körbefordították a csövét, mely házunk ablakszemeivel nézett farkasszemet.
Pár nap alatt néhány lövéssel és kézi-gránát robbantással véget ért a fegyveres történés a városban. A forradalmat leverte a szovjet csapatokkal megerősödött rezsim. Az elnyomás folytatódott a hatalom bosszújával, akasztásokkal, súlyos börtön büntetésekkel és soha nem feledhető megtorlásokkal, kirekesztésekkel országszerte.
Lélek Sándorné
Gizuskám, gyerekfejjel élted át ezeket a rendkívűli helyzeteket, nemcsoda, hogy beleívódott a lényed legmélyébe és mindig utat mutat ha elbizonytalanodsz..Jól gondolom?