Életének 83. évében elhunyt Takács János, akit 2007-ben választottak Nagykanizsa díszpolgárává. Az Új Szív hasábjain megjelent írással emlékezünk rá.

Takács Jánosról már jóval az előtt sokat hallottam, mint mielőtt megismertem volna. Hűséges barátja, egykori kollégám, Bertók Balázs mesélt róla. Egy végtelenül önzetlen, segítőkész ember képe rajzolódott ki előttem elbeszéléséből – írja Takács János díszpolgári kitüntetése kapcsán az Új Szív hasábjain M.N. Mária a lap 2007. évi májusi számában.
Sokat megtudtam a Hortobágyon végzett kényszermunkáról, ahol az életre szóló igaz barátság végtelenül sokat jelentett. Tanítottam János gyermekeit, majd találkoztunk a Szent Imre Kórusban. Megcsodáltam mindig azt a fiatalos lendületet, mellyel munkáját a piarista iskola öregdiákjaként végezte, és egyéb számos közéleti tevékenységét. Mindezt úgy tette és teszi, mintha fizikai problémái nem okoznának neki nagy nehézséget. Amikor megkértem Jánost, hogy segítsen a cikk megírásában, ő egy önéletrajzot írt nekem. Azt elolvasva úgy vélem, nincsen jogom változtatni rajta, mert ez így teljes.
Szentadorjánban, egy Göcsej melletti falucskában láttam meg a napvilágot 1931. június 2-án, egy háromgyermekes boltos házaspár elsőszülötteként. Nagyszüleim mindkét oldalon a sovány és kevés földből próbálták eltartani népes családjukat. Apám, mint tizedik gyermek boltos inasnak állt, anyámék szülei és négy testvére Amerikában próbált szerencsét. A szerény, de boldog falubeli gyerekkor után 11 évesen a nagykanizsai piaristák gondjaira bíztak szüleim, ahol 1950-ben érettségiztem (az 1948-as államosítás miatt már az állami gimnáziumban). Orvosnak készültem, megrögzött hivatástudattal, de az egyetem helyett - két héttel az érettségi vizsga után - a Hortobágy szélén találtam magam, ahova kényszertáborba hurcolták el egész családunkat. Az iszonyat 40 hónapja alatt embertelen körülmények között 20 ezer kilométert gyalogoltam napi átlagos 10-12 órás (jórészt szünnap nélküli) munkaidőben, nagyon gyenge ellátási körülmények között. Az átlagos mezőgazdasági munkák mellett kitanultam a kőműves mesterséget, de voltam szobafestő, cséplőgépkezelő, de még sírásó is. Szabadulásunk után jött a nagy bizonytalanság: hova menjünk, mit csináljunk? Hiszen, otthonunkba nem térhetünk vissza (a „határsáv” miatt), elhelyezkedni az akkori viszonyok között szinte lehetetlen volt. Végül Kanizsa fogadott be minket, ahol egy kis albérleti szobában húzta meg magát az öttagú család. (A konyhaként is szolgáló helyiség fényűző változást jelentett a pusztai dohánypajta, marhaistálló és birkahodály szálláshelyek után.) Szó sem lehetett a továbbtanulásról, pedig ötször tettem - pontszámok szerint sikeres - felvételi vizsgát az orvosi egyetemen. Különböző falusi fogyasztási szövetkezeteknél jártam végig a ranglétrát segédkönyvelőtől a főkönyvelőig, amikor felvettek a Nemzeti Bankhoz és levelező úton közgazdász diplomát is szerezhettem. A Kanizsa Bútorgyár „csábított el”, ahol a vezetői munkaköröket tölthettem be, és részt vehettem Közép-Európa egyik legkorszerűbb termelő üzemének kereskedelmének hálózatának fejlesztésében. A privatizáció során a külföldi tulajdonba került kárpitos cég ügyvezetőjeként dolgoztam nyugdíjazásomig, majd még nyolc évig rövidített munkaidőben tanácsadóként. A Magyar Közgazdasági Társaság helyi szervezetének vezetője és megyei vezető helyettesi tisztségeket vállaltam hosszú éveken át. A szocialista pártnak és elődjének sohasem voltam tagja. A Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesületének alapító elnökévé választottak, jelenleg tiszteletbeli elnök vagyok. Piarista konfráterként a szövetség helyi szervezetét vezetem és tagja vagyok az országos vezetőségnek. Tagja vagyok a Szent Imre Egyházközségi Kórusnak, és feladatokat vállalok különböző karitatív szervezeteknél is. Április 27-én városunk közgyűlése díszpolgárrá választott. A küzdelmekben és eredményekben változatos hosszú életemben a családi élet boldogságát is élvezhettem. Békefi Máriával 1960 óta élünk harmonikus házasságban. Mária-Zsuzsanna leányunk ruha-tervező iparművész és két nagylányunokánkat neveli. Fiunk, Péter-János fogtechnikus (feleségével együtt) és mindkét fiuk a piarista iskola tanulói. Úgy érzem, sikeresnek tekinthető életem azon a két alappilléren nyugszik, amelyet egykori nagyra becsült Bukovszky tanár úr útravalóul megjelölt: szeretni a hitvest és hivatást!
 

2014-05-04 11:00:00

forrás: 

******

Októberben nem gondoltam a Kócspuszta című könyvének bemutatóján, hogy ilyen közel a búcsú órája. Nagyon jó szomszéd volt, a család közeli ismerőse. Tudása mellett a szerénysége, embersége teszi Őt halhatatlanná.

Emlékét megőrizzük! Kedves János nyugodjon békében. A család fájdalmában osztozunk.

Az általam írt könyvbejutató képes beszámolója itt található:

//ekpafat-kistarogato.gportal.hu/gindex.php?pg=34968848&nid=6449953