Idén valahogy korábban ébredt a természet, és így, március végére már szinte nyári meleget tapasztalhattunk. Kézenfekvő, hogy azonnal elkezdődött a vágyódás a telek irányába…

Busszal mentem, ami bizony nem a legkényelmesebb megoldás, főleg azért, mert a végállomástól még kilométereket kell gyalogolni „hazáig”…

A gurulós bőrönd sem tud igazán „gurulni” a homokos úton, így meglehetősen lassan haladtam, de azért megérkeztem, és az tényleg öröm volt. A kertben a tavaszi pázsit üde zöldjében sárga nárciszok köszöntöttek rám. Fűnyírásra semmi szükség, mert azt a kecskék szakszerűen megoldották, (ilyen tiszta, rendes már régóta nem volt a kert…)

A házban viszont bőven akadt tennivaló, de ezek oroszlánrésze hétfőre maradt, hiszen szombaton és vasárnap csodálatos, szinte nyári meleget élvezhettem, így aztán fürdőruhára vetkőzve ücsörögtem a teraszon. Szombaton elmentem a boltba, ahol rendkívül finom, friss tejet lehet kapni. (Persze sok minden egyebet is, de óvatos voltam a vásárláskor, mert haza is kell cipelni a dolgokat, és a bolt sincs éppen közel…)

Hétfőre beborult az ég, időnként csepergett az eső, így aztán volt időm felmérni a házban lévő tennivalókat. Rengeteg fölösleges dolgot találtam, amelyeket évekkel ezelőtt szereztünk be azzal a céllal, hogy majd a teraszt beépítjük. Minek? Hiszen ott a legkellemesebb a tartózkodás. Délelőtt a nap süti, délután a fenyőfák árnyékolják. Kell ennél jobb hely? Mi legyen tehát az építésre szánt anyaggal? Szerencsére a szomszéd – aki még fiatal ember – köszönettel elfogadta a felajánlott dolgokat, hiszen őnáluk mindig épül/szépül valami. A kipakolást keddre halasztottuk, és délre már el is készültünk vele. Jöhetett a takarítás…

Hétfőn este már kénytelen voltam bekapcsolni a fűtést, mert nagyon lehűlt a levegő. Így lett a nyári melegből szinte téli hideg mindössze egy nap alatt…

Nem szokta a cigány a szántást – mondja a szólás – és bizony az én derekam sem szokott hozzá a rakodáshoz, így izomlázzal álltam a zuhany alá, majd zuhantam az ágyba.

Este ismét fűteni kellett, mer szinte a mínuszok röpködtek. Reggelre dér lepett mindent a kertben, a nárciszok is lógatták a fejüket, mintha meghaltak volna. Minden esetre szedtem egy csokorral, és hazahoztam, hiszen szerdán reggel pedig már repültem is hazafelé, – a szomszédnak hála, kocsival – mégpedig háztól házig. Otthon aztán kezdődött a megszokott tevékenység. Kipihenten álltam vissza a mindennapok taposómalmába.

Mindenképpen jót tett a kikapcsolódás, sőt a másfajta munka is. Azt hiszem, gyakrabban fogok leruccanni néhány napra a telekre…

Az igazi persze az volna, ha a férjem is velem jöhetne, de itthon is folyamatos a „nagyüzem”, anyuról gondoskodni kell, szinte elé tesszük a kaját reggel, délben, este. Nem mintha nem tudná kiszolgálni magát, de elfelejt mindent. Amikor rábízom egyszer-egyszer az „önkiszolgálást” és kérdezem, hogy reggelizett-e akkor bizonytalankodik, nem emlékszik rá. Hiába, nyolcvankilenc év az bizony nem kevés…

A telek olyan, akárcsak egy edzőtábor: az ember szinte végkimerülésig dolgozik, tevékenykedik, mindezt a nagyszerű, tiszta, friss levegőn.

Ajánlom mindenkinek, hogy kövessék a példát, és irány a TERMÉSZET!