„Le kell vonnunk a tanulságot: szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat...”  (Kós Károly: Kiáltó szó)

Lovagvár dalnoka énekelt verséből is tudjuk, hogy Vajdahunyadon a várat Hunyadi János erdélyi vajda építtette 1452-ben, de azt a homokviharral együtt járó száraz szél erejétől féltve 1618-ban Bethlen Gábor bibliás fejedelem kiegészíttette. Minden ember-istenítés, sőt emberdicsőítés távol van keresztyén hitünktől: a Biblia szerint minden hívő a szentek közé tartozik és fölösleges jócselekedetek nincsenek. De nemzetünk vezéreiről, kik áldott eszközei voltak múltunknak dicső életükről, hősies küzdelmükről, győzedelmes és boldog végükről meg nem emlékezni nagy hiba és mindig a lelki élet hanyatlását jelentő tény! Mi van bátorítóbb, lelkesítőbb, mint egy hős életrajzának elolvasása! Mennyi bíztatás, erősítés a kitartásra! Ők is csak emberek voltak, - látjuk egyfelől – de a szent harcot megharcolták, - tanuljuk másfelől! Ez is komoly tanulság, - mely erőt kölcsönöz a kérlelhetetlennel való szembeszállásra. Még csak visszagondolni is milyen szörnyűség, amikor zsenge gyermek-lelkülettel hallanunk és énekelnünk kellett az Internacionálét: „Nem véd minket sem isten, sem király”. Így is volt!
Ugyancsak „figyelmezvén az ő életök végére” (Zsid.13:7/b) genfi reformátor Kálvin halála, mint szelíd alkony fényeként áll előttünk egy küzdelmekben gazdag élet után. Élete utolsó napjáig dolgozott, írt, ágyán felülve. Barátaihoz, akik tiltani akarták ettől, így szólott: „Mit akartok? Hogy mikor Uram eljön érettem, tétlenül találjon? Azután maga köré gyűjtötte Genf előljáróit, elbúcsúzott tőlük, bocsánatot kért gyöngeségeiért, még egyszer lelkükre kötötte az evangélium ügyét utoljára, aztán lehunyta szemét és visszaadta lelkét Urának. Kevés, amit itt róla és hozzá hasonlókról mondhatunk. Nem bálványozzuk őket, egyszerűen megemlékezünk róluk...  
Csakhogy az igazság felmagasztalja a nemzetet, a bűn pedig gyalázatára van a népnek (Péld.14:34). Az igazság a nemzeti élet erőforrása. A bűn pedig a nemzeti élet romlásának, aláhanyatlásának az oka! Bűn és nemzeti romlás: ha csak futólag nézzük a történelem menetét, úgyis megkapjuk e kettőnek szoros összefüggését! Már Róma bukásánál is ott találjuk az erkölcsi romlást. „Panem et circenses”, kenyeret és cirkuszt – kiáltotta a sokaság, - és hogy megnyerjék a nép tetszését és szavazatát, a gazdag vezetők kielégítették ez éhséget. A keresztyének vértanúhalálban is – tudjuk – ott gyönyörködött a tomboló közönség. Lukulluszi lakomák, fényűzés, könnyelmű élet, a szeszes italok áradata, mind szerepet játszottak az egykor hatalmas és fényes birodalom bukásában.
Igen! És ma siratjuk Trianont, panaszolunk a velünk történt igazságtalanság felett, korábban még bosszút is esküdtünk ellenségeinkre és nem nézünk szörnyű nemzeti romlásunk tragédiájának színfalai mögé! Mik az igazi okai annak, hogy védtelenül hagytuk határainkat. Vajon mennyiben szereztük mi magunk a nemzeti romlásunkat egyenetlenségünkkel, önzésünkkel, szenvedélyek, és bűneink által aláaknázott nemzeti és személyes életünkkel? Nem szabad ámítani magunkat – ez is hozzátartozik a gyógyulás és feltámadás folyamatához.
A bűn gyalázat, minthogy előzőleg könnyelművé és közömbössé vált, már-már egészen elpuhult a nagy dicsőségre visszatekintő görög társadalom, amikor 1453-ban a török bevette Konstantinápolyt s ezzel megdőlt a görög császárság. A keleti keresztyénség pedig meddő szóvitákba és szertartásokba süllyedt, a hajdani pünkösdi tűzben égő, hitvalló és vértanú egyház! Nem volt többé nemzetfenntartó erő benne. És mi lett ennek a következménye reánk, magyarokra nézve? Előbb egy félszázados hősies küzdelem a Hunyadiak vezérlete alatt, az iszlám előretörő árjával szemben, de azután Mohács és a 150 éves török hódoltság! 

 
Az 1848/49-es Szabadságharc és négy helyi közvitéz tiszteletére állítottak méltó emléket Péterfalán. Az ünnepi szentmisét követően a „Gömöri fohásszal” a Magyarok Világhimnuszának eléneklésével vette kezdetét a remek emlékmű, a „testvériség oszlopa” állítása a templomdomb tövében. Két szónok: Köböl Gyula Péterfala, Pelle Sándor, Detk polgármestere meghatóan méltatták az eseményt, hogy „szabadon élhessenek a drága magyar szóval”. A kopjafát az erdélyi Both László (Gelence) népművész faragta. Vojta Richárd áldotta meg az emléket. A koszorúzást követően elénekelték a magyar Himnuszt...

A számum homokviharral együtt járó forró száraz viharos erejű szél nemcsak Szaharában, Arábia és Szíria sivatagos területein, de poreső formájában a levegőbe jutott porszemek és egyéb anyagokkal történő kapcsolódása folytán eljuthat és egyre bizonyosabb, hogy eljutott a nagyvilágba, Európába.  Ez a honos gyakori jelenség a trópusi Afrika nyugati partvidékéről jött, ahol a vöröses por a levegőt valósággal elhomályosította: ott „passzátpor” volt a neve.  Ehhez a kozmikus viharhoz fogható légáramlatok, politikai áramlatok már nálunk is előfordulnak, - kiterjedve egész Európára - midőn a finom homokot; minden elképzelhető gonoszt, nemzetpusztító erőt a mi tájainkra hozzák... A levegőben elégő „meteorkövek”, a legfőbb Gonosz csak az összefogástól fél...
A péterfalai és több hazai összefogáson már a számum se vehet diadalmat.

A szöveg megállapítását végezte:

       Pásztori Tibor Endre