.

VÉGET ÉRT AZ OLIMPIA!

Észre sem vettük úgy elszaladt! Most kezdődött, nem rég és már is a múlté! Sok felejthetetlen élménnyel, pillanattal.
 

Különösen a jégkorong tornát követtem nagy figyelemmel, meg a székely Miklós Edit versenyzését. Egyikben sem csalódtam.
Edit túlteljesítette magát. Minden várakozáson túl ment, igazi székely lendülettel, akarattal, harciassággal, küzdeni tudással! Ez úton is szívből gratulálok neki!
Majd a jégkorongtorna. Négyévente a legnagyobb üzem, ami az N.H.L., leáll, hogy lehetőséget adjon a világ legjobbjainak a megméretésre. Igen a legjobbak közül azoknak, akiket a válogatottakat összeállító vezetők kijelölnek, mert mindenki sajnos nem mehet. Vannak nemzetek, akik két csapattal is jelentkezhetnének, mint Kanada, Svédország, Oroszország, s.t.b., vannak, akik összesen 148 igazolt játékosból kellett egy ütőképes csapatot összeállítani, mint Szlovénia. De nekik is sikerült.
Kinek, hogy jött össze a végelszámolás, de összegezve nagyon tanulságos volt!
Abszolút profi játékosok, akik a többletet hozták. Pontosabban egy részük. Csak a legnagyobb tisztelettel lehet felnézni rájuk. A legjobbak, akik végig meccsről, meccsre javuló játékkal érték el a végső legértékesebb címet. Ott vannak a svédek, akik huzamosan a kezdettől kiegyensúlyozottan játszottak és nem is akárhogy. A finnek, az örök másodikak, harmadikok, de mindig tetszetős játékkal és kiegyensúlyozottan. Nem feledkezhetek meg az amcsikról, akik nem tudták megemészteni az örök ellenféltől elszenvedett vereséget. Lelkileg megtörve üresen jöttek a bronzmérkőzésre a finnek ellen. És még valakik. A lettek, akiket már sajnált az ember. Egy leckét adtak tartásból, kiállásból a nagyvilágnak. Leckét, arról, amiről a sport szól. Arról, hogy mentek szembe Góliáttal és felemelt fejjel veszítettek. Azt tanítani kellene nagyon sok magyar sportolónak, embernek, hogy a nagy különbséget akarással, küzdeni tudással lehet pótolni. Felemelő volt.
Példaértékű az, ahogy a legnagyobb ellenfelek, tisztelték egymást, ahogy bizonyították, hogy nem ellenségek. A megméretés a sportról szól akkor is, ha a legnagyobb cél a tét! Embernek, igaz sportembernek megmaradni!
Nem hiába számtalan leckét adtak már, amiket megosztottam, amint a legkeményebb fizikum, a legerősebb testek érzékeny lelket takarnak. Segítő kezet nyújtanak rászorult beteg gyermekeknek, boldoggá tettek ünnepeket rászorultaknak. Igen biza tanítani kellene, mint a magatartást a küzdőtéren!
Aztán ott volt a nézőtér! A szurkolók, akik egymás mellett szurkoltak, fényképezkedtek, ölelték meg egymást, vigasztalták egymást, tisztelettel figyelték a másik örömét! Nem kellettek elválasztó rendfenntartók. Akárcsak a Világbajnokságokon. Igen ez egy sport. Egy művelt embereknek való szórakozás, ahol az ellenfél nem ellenség! De sokan kellene, tanuljanak. Szinte minden szinten.
Nem tudom, hány politikus nézhette, mert nem tudom, hányan vannak, akiket leköt a jégkorong, pedig nagyon sokukra ráfér! Tartás, emberiség és a sportszerű küzdelem magatartás végett. Igaz a vörösek, zöldek, meg Istennek minden hideg, melege, de messze áll innen. Nagyon messze.
Az vigasztal, hogy rájuk már négy év múlva már nem szeretnék emlékezni, ha emlékezek is majd, de nagyon papírt nem tűrő megjegyzésekkel, vagy humorosan. Ellenben a véget ért Olimpiára, annak résztvevőire igen! Itt maradt minden szép pillanatképekben, filmkockákban az elmémbe, a lelkembe. Tudom, hogy nem törlődnek, amíg Isten épen hagyja elmém! Nekik csak annyit tudok mondani: KÖSZÖNÖM!