Szabadságra született nemzet

Legdühödtebben azokat üldözi a rosszfajta hatalom, akik belátták,  az élettől megválni nem szerencsétlenség a szabadságra született nemzet számára – sercegi az igazságot a magyarok „égő áldozata” Dózsa György.
Leromlott köz-állapot -viszony, szétzüllesztett hadsereg, elszegényedett állampénztár, korrumpálódott közélet – az ilyen jelenséghez igen kiválóan talált a teljesen meglazult  központi hatalom, a társadalom különböző rétegeiben bekövetkezett atomizálási folyamat,  egy-egy oligarcha (kiskiály!) hatáskörébe  eső  területen is. Szapolyai inkább ura, mit vajdája volt Erdélynek, viszont dícséretes módon nem zsarnoki önkénnyel érte ezt el, mint egykor Báthori. Gondot fordított az erdélyi várak állapotára, a hadsereg megbízhatóságára, a déli és keleti határok megfelelő védelmére. Érthető, hogy az erdélyi haderő volt 1514-ben az az eszköz, amely a jobbágyok szociális forradalmát, a Dózsa-féle felkelést letörte.
Szapolyai levágatta Dózsa fejét, és vaskoronát tétetve rá, elküldette azt egy Segedinonak nevezett földre, éspedig azért, mert az a föld nagyon kedves volt számára, mivel féltette vagy szerette, hiszen ez (ti Dózsa) és a felkelés más vezetői nagy rettegést keltettek abban a birodalomban. /Mario Sanuto: I Diarii/ Szegednek, a szabad királyi városság előnyeit élvező településnek nem volt érdeke az államhatalommal összeütközni. Ez az oka annak, hogy a város Dózsa csapatával szemben ellenséges volt. A felkelők ellen háromezer szegedi halász ragadott fegyvert, a lakosság pedig megerősítette a védőberendezéseket. A város hozzáállását pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy a csanádi káptalan ide menekült féltett kincseivel együtt. Az viszont elképzelhető, hogy a szegedi tanyavilág és földbirtokok szegény zsellérei, és földművelői szimpatizálhattak a kereszteshadból kialakult paraszthadsereggel, és csatlakozhattak is hozzá, így írhatta Verancsics  Antal történetíró Dózsáról: „Szeged elé jövén kezde nagy sok kereszteseket, hajdúkat, latrokat hozzája gyűjteni és a szegedieket melléje felvenni.” A különböző terhektől agyonsanyargatott és szabad költözködési jogában is megkötött paraszt-jobbágyság forradalmát, Dózsa György mozgalmát Szapolyai János verte le Temesvár mellett. A nemesség bosszúja szörnyű volt. A véres megtorlás kegyetlen munkáját az 1514. évi országgyűlés tetézte be, amelyen a közös veszélyben pillanatnyilag egymásra talált köz- és főnemesség megszüntette a jobbágyok szabad költözködési jogát s örökös földhöz kötött szolgaságra kárhoztatta őket. Tilalmas lett a jobbágy fegyverviselése és az, hogy a király jobbágysorból származó papot püspökké nevezhessen ki. Jobbágytársadalom kegyetlen megtorlása megvesszőzte  lelkét; az ország elvesztete  minden érdeklődését a haza, a nemzet ügye iránt. Késői és fájdalmas beismerés bizonyítja, mi sem ártott annyit az országnak, mint a jobbágyság kegyetlen elnyomása. (A Történeti Erdély)
Úgy csak egy szabadságra született nemzet szenvedhetett, mint ahogyan a Dózsa-féle lázadás hullámai Erdélyben a felkelőkkel lerombolták a valkói és a torockói várat s Kolozsvár ellen vonultak. Az erdélyi felkelést a szászok és székelyek verték le. A megtorlás és hatása ugyanaz lett, mint az anyaországban. A jobbágyság  lelkében bekövetkezett fásultság mellé szegődött az általános züllés és bomlás - az élet minden terűletén.
 Csak ha futólag nézzük a történet menetét, úgyis megkapjuk a bűn és a nemzeti romlás  -  e kettő szoros összefüggését. Az igazság a nemzeti élet erőforrása; a bűn pedig a nemzeti élet romlásának, aláhanyatlásának az oka! Önkéntelenűl is felmerűl a kérdés vajon mennyiben szereztük mi magunk nemzeti romlásunkat, egyenetlenségünkkel, bűnök által aláaknázott nemzeti és személyes életünkkel?  „A múlt ismerete nélkül nem lehet jövőt építeni” valljuk Széchenyivel, s még tisztábban kell látnunk a Dózsa-felkelés időszerű üzenetét.  Nemzetfenntartó, tűzben égő, - de el nem égő erő, jelképe lesz a szabadságra született magyar nemzetnek az 1514.évi Dózsa György felkelés  -  emlékezés.
„Csak  törpe nép felejthet ős nagyságot,
Csak elfajult kor hős elődöket.” – Garay János intelmét idézte Sütő Gábor a 2014 Dózsa év legyen, ne nemzetidegen jelképé című nagyszerű írásában, és arra biztat, hogy legyen ez az esztendő a parasztfelkelés győzelmeinek és Dózsa György tűzhalálának emlékéve. Dózsa halálával kapcsolatos legendák például a Petőfi Sándor által megénekelt izzó vastrón, a levágott fej Szegedre küldése, és Pálfi Balázs főbíró Dózsa „hiteles atyja” vagy, hogy Dózsa fejét hívei a Szent Demeter templomban ereklyeként őrizték...
Írott források tükrében, költőink énekében, népünk szívében kialakult képben egyre erőteljesebben jelenik meg 500 esztendő után is az üzenet:
„A küzdelemben el lehet bukni, de küzdelem nélkül nincs siker!”

A szöveg megállapítását végezte:
          Pásztori Tibor Endre