Nagyon szépen köszönöm Katika. ( Tóthné Katalin)

Sokszor van, hogy az ember nem tudja, kinek mit köszönjön. Nagyon sok esetben előfordul, hogy meg sem akarják, köszöni, de legyen az ők bajuk. Mások a Szent Karácsonyi üzenet mellé politikai csomagot akarnak rakni, és amikor ez nem jön össze, valamint a szándék túl oldali lökete kiderül, érvek helyett ki mondják átvitt értelembe, hogy ,, tanulj meg magyarul".
Nem ez a köszönetem tárgya, hanem az ihletért, amit a tegnap is tőled kaptam és ma is.
A lelkem mélyén tovább vittem, távol földrajzilag, kilométerekben messze, de mégis oly közel lélekben hozzátok. Közel biza, mert a nemzeti összetartozásnak nincsenek határai. Még akkor, sem ha ezeket egyesek oly nagy szeretettel felállítanák, ha tudnák, ha bírnának velünk.
Magyarnak lenni olyan tág, valamint bővített fogalom és mégis oly egyszerű, kevés szóba is elmondható, kifejezhető.
Magyarnak lenni, oly felemelő, melynek nincsen megfelelője, nincsen ahhoz hasonló, mint ahogy anyanyelvünk is oly mélyrehatóan gazdag és páratlan a világon. Páratlan? Nem pontos meghatározás, hanem egyedi. Az értheti igazán a jelentőségét és értelmét, aki megéli. Megélni igazán szívből csak egy féleképpen lehet, magyar szívvel. Vannak, akik ezt nem érzik, vannak, azonban akik minden másodpercüket úgy élik meg, még akkor is, ha olyanok próbálnak nyelvtan leckéket adni, akiknek ismereteik hiányosak és szegényesek. Igen, ám mert akik annak tisztaságát őrzik azok nem korcsosították. Akik Nyirőt József, Reményik Sándor, Mikes Kelemen, Tamási Áron, Orbán Balázs műveit olvasva nőttek fel és a Wass Albert hagyatékát megértették, ismerik annak gazdagságát. Nem bot csinálta magyarok ők, hanem igaz szívből, lélekből magyar emberek, akik megküzdöttek létükért, fennmaradásukért, Olyan képen őrizték hagyományaikat, népviseletüket, népművészetüket, amilyen körülmények között mások régen elvesztek volna. Hasonlatképen azokhoz, akik fél téglával, demagógiával, hirdetik a magyar igét, de belül üresek és hiányosak, mint az odvas fa,- érte semmit nem tettek, csak pusztították-, ha kérdezed válaszolni nem, tudnak, a történelem a torkukon akadt. Az igaz magyarok, akikről beszélek, nem hangoskodnak, csak ha kikövetelik mások, hanem csendben imádkoznak. Csendben mondják el az édesanyjuktól megtanult és féltve őrzött imájukat a hajnali rorátén, az esti vecsernyén, vagy a vasárnapi és ünnepi nagy misén, a reformátusok, unitáriusok Isten tiszteleteiken, de nem hagyva ki abból a magyarok Istenét. Ők nem voltak kegyeltjei e földnek soha, Attilától napjainkig, folyton harcba, hanem a csatatéren a határok védelmiben, akkor szabadságukért, megmaradásukért. Megkapaszkodtak, mint a fenyő a Hargita, a Csíki Havasok, a Délhegy, vagy a Nemere sziklás talajában, dacoltak széllel, viharral szembe, építve, nem rombolva, szépen méltósággal, ahogy az Isten nagy könyvében meg van írva! Ők a székelyek és elcsángált, de soha el nem felejtett testvéreik, akiket bárhová sodorjon az élet, arcukon ott marad a sebhely, a nyesett ágé, mely soha be nem gyógyul a hazavágyódásban. Elevenségét a szülőföld oltó viasza védte!
Ha őket kérdezed, most azt üzenik a nemzetnek, Isten áldd meg a magyart és legyen minden magyarnak boldog meghitt, áldott Karácsonya!