.

A kép, melyben padlásokon járok rendszert nem ismerő szaporasággal jelentkezik álmaim vetítővásznán.                                                    

Időtlen idők óta érintetlen darabokat kutatok, kisebb-nagyobb szerencsével. Szó nélkül hajtogatom odébb a vásznakat, rakom magam mögé a kapanyeleket, kicsorbult ásókat. Aszott bőrtáskákat, üres csuprokat, kosarakat, poros üvegeket válogatok. Bomlott szakajtókba képzelem a tegnapot.  Magam vagyok. Nehezen teszem odébb, mert tudom, aki utánam jön, már tűzrevalónak, száraz rőzseként veti gúlába.  Kézi szövésű rétes abroszt, bútort, festményt, mázas cserepet remélek ilyen alkalmakkor. A titkos várakozás érzéséhez semmi nem fogható. Pontosan megegyezik azzal, amikor a valós életben bolhapiacon, vagy népi mesterségek kézműves vásárában bóklászom. Álmomban minden nesztelen. A száraz porba ott remeg a régen fölmert gabona emléke. Kucorgok a gerendán, majd lassan mélázásba sodródom. Szeretnék mindent menteni. Józan eszem tudja, ez lehetetlen. Ilyenkor hírtelen szigorodni kezdek magammal. Az egyetlen, meghatározó tényező az érintés marad. Öregesen bütykös, egyre merevedő ujjaim most lassú szeretettel siklanak. Az edények felülete mára véglegesen kisimult. Mintha valami varázslatos mázat égetett volna rá a legjelesebb mester. Még sosem találtam semmit ott, amit magammal hozhattam volna a jelen világba.  

Keresem. Keresem szüntelenül. Mindeddig nem leltem meg.

Öreganyám házát rég elhagyták a valamikori lakók. Ajtaja sem volt talán akkor már, amikor ismét beléptem bűvkörébe. Nem volt már a mienk, de ahányszor a temetőbe vittem kertünk rózsáiból, a falu határát jelző táblán keresztül hívogató dallamát hallottam. Már akkor eldőlt, ennek a vonzalomnak nem tudok ellenállni. Átlépem a küszöb emlékét. Fordultam körbe az előszobában. Meszelés színét régen lemosta sok tél hava, és eggyel több tavasz szele újra szárazra fújta.  Ott, ahol a padlásfeljáró létrája pihent egykor, homokkupacból fogantyú villant felém. Óvatosan felemeltem. Sokkal nehezebbnek tűnt, mint vártam. Vasaló. Öreganyám a sparheltből rakott bele parazsat, azzal vasaltunk. Ma is csodálkozom, hogy nem égetett egyetlen lyukat sem a vászon terítőkön, konyharuhákon. Látni véltem, ahogy karja a levegőbe lendült, a parázs fölizzott, és ő a világ legtermészetesebb nyugalmával folytatta vasárnapi szoknyácskám vasalását misére készülődvén. Már gondolkodtam, hogy fogom rendbe hozni, mivel maratom le a rátelepedett rozsdát, amikor üveg csillant meg a nyomában tátongó gödörben. Koszos, a felismerhetetlenségig szennyezett kehely lámpásunk petróleum tartálya. Kutató szemem mást nem talált, hiába próbáltam kezem ügyébe került fadarabbal a kupacot válogatni. Nagyon örültem ennek a párosnak, magamhoz öleltem őket, az elveszett világ e része rajtam kívül már senkinek sem kellett. Mégsem éreztem maradéktalan elégedettséget. Hiányzott az, az edény, amit innen költözéskor magammal vittem, aztán jó-anyám nagylelkűen megajándékozott vele egy utazót, mert akkoriban nem volt divat az efféle parasztkultúra pártolás. Főleg azért, mert bár évek óta városi kenyeret ettem, fogalmam sem volt, hogy én a divat ellen megyek, ragaszkodó kötődéssel karolok öreganyám- apám világába.

Tizenhét éves lehettem, amikor apám a Vándorral beszélgetett, aki a garázsunkat bérelte. A férfi magas volt, az akkori menő fazonra egyáltalán nem jellemző, fekete rövid haját magas homloka bal oldalán néhány szál ősz színezte. Sötét szemöldökébe ugyancsak ecsetvonásnyi világosabb árnyalatú lopta be magát. Szeme feketének hatott.  Sármosabb volt ugyan az átlagnál, de engem ez nem érdekelt abban az időben. Hallgatóztam, mert apám megígérte, hamarosan vesz egy új autót a régi helyett, amit a tervezett hétvégi ház építése miatt adott el. Nagyon szerettem volna tudni, van – e fejlemény ez ügyben. Kamránk a garázs előtti udvarrészre nézett. Ezért én aztán arcomat a fém szúnyoghálójához tapasztva füleltem, hátha megtudok valamit. Számomra érdektelen dolgokról esett szó, éppen léptem volna le a zsírosbödön tetejéről, amikor furcsa mondat ütötte meg fülemet. Az apám azt mondta: --… arról még csak szó sem lehet! Hiába adod oda nekem a kocsidat, nekem nem kell! - ez fiatal tehozzád! Se asszonynak, se semminek! Ne is ígérj nekem semmit! Kétszer annyi idős lehetsz!  Ne is mondj semmit!

Törődtem is a dologgal, nem is. Mással voltam elfoglalva. Esténként focizni jártam, kocogtam, hátha összefutok a fiúval, aki tetszett nekem. Pár nap múlva aztán, amikor anyámnak mesélte el a szomszéd szobában félhangosan, egyértelművé vált a dolog. Tulajdonképpen azért nem értettem, mert megesett, hogy tőlem kérte el a garázskulcsot, és soha egyetlen jel vagy szó, akár továbbgondolt mozdulat nem utalt az elcsípett mondatokra.

A következő évben érettségire készültem, új találkozás szőtte át nyaramat. Vándor a közeli településen megházasodott, hamarosan saját vállalkozásba kezdett.                                                            

Negyven év telt el az óta.

Decemberi, nyirkos, zúzmarás délután, a szomszéd város adventi kavalkádját csodáltam.

Testvéremmel beszéltünk meg randevút, ám neki közbejött valami zűrös ügy, tolódott a találkozásunk.                                                 

 - Figyelj Süni! – menj be addig a Szegek utcába, te amúgy is bírod az ódon hangulatot, ott egy kávé vagy tea mellett helyettem is olvashatsz. Köszönt el tőlem a húgom.

Süninek szólított szűk famíliám, ha nagy ritkán cirógatni akarta sértett lelkemet. Nem csak a rövid szálkás hajam miatt ragadt rám e kétélű név. Jobbra egy kis sikátor nyitott pár éve, itt még nem jártam. A bejárat két oldalán ízlésesen világított kirakatok. Mintha két különböző világ találkozott volna. Többnyire könyvek. Az alsó sorban mai, modern, friss kiadások, a felsőbb régióban újra kötött antik példányok.  A másik szektorban bakelitlemezek. Antikvár és könyvkötő. A belső tér kellemes fénye csábított. Nem volt nehéz dolga, addigra a metsző hidegtől meglilult kezem-lábam melegért rimánkodott. Lassan benyitottam. Az üzletben éppen fizetett egy idős hölgy, és korát meghazudtolóan, fürgén máris az ajtó felé mozdult. A bolt mindkét oldalán felállított állványok telezsúfolva könyvekkel, és a középső, alacsonyabb polcok úgyszintén. Nem tudtam eldönteni azonnal milyen rendszer szerint sorakoznak a dolgok, csak reméltem, itt is beilleszthetők a katalógusba. A jellegzetes papír illatba csipetnyi dohány kavarodott. Tökéletesen beillett az általam eddig látogatott régiségboltok világába. A déli oldalon hatalmas ablak, széles, gyönyörű világos cseresznyére pácolt párkányán cserepes virágok apró fehér szirmaikkal nevettek a komor télre. Cseppet sem akadályozva a szemlélőt a kert megcsodálásában. Sárga és vörös tűztövisek borultak egymáshoz, mögöttük különböző alakú fenyők csillogtak ezüstösen. A belső térben pedig apró kör alakú asztal, könnyű öblös fenyő fotelokkal, lámpával.  A pultnál dolgozó, gyermekeim korabeli fiatalember arcát nem igazán elemeztem. Fontosabb volt számomra ráakadni különleges példányra. Nem a cím, vagy író alapján keresgettem. Beleolvastam. Az igazi kincsek már az első oldalon rabul ejtettek. Amikor legbelül hallottam az író hangját, amint nekem mesél, megadtam magam. Különleges örömmel faltam a lapokat. Ilyenfajta találkozásokra vágytam, amikor könyveket cserkésztem be. Forró menta teát kértem. Megkérdeztem, van-e gyűjteményükben Afrika rajongó író nő könyve, amit még nem olvastam. A férfi eltűnt a hátsó térben, én meg sétálgattam, próbáltam kitapintani, amit feltétlenül meg kell vásárolnom. Az egyik sarokban, amellett az ajtó mellett, ahol kiment az eladó, megpillantottam. Mintha villant volna valami a felületén. A gyönyörtől elállt a lélegzetem. Ez az! - sikoltottam magamban. Sötétzöld öblös cserépedény. Rövid nyaka alatt ujjnyi pánt egyszerű mintával szaladt körbe.                     
 

- Apám mindjárt hoz valamit magának - szólt- nekem el kell mennem!

Azon morfondíroztam, hogy van-e nálam elég pénz? Ez itt! – tártam szét két tenyerem - mennyibe kerül?  Remegő hangom kérdése utolérte, mielőtt a kijáratot megközelítette volna. 

- Az nem eladó!- válaszolt a srác, nyomatékosítva a hangját, a kilinccsel egy időben.                        

- Apámé! Senkinek nem sikerült rászednie, hogy megváljon tőle, jobban teszi, ha meg sem próbálja, - dobta vissza a válla fölött.

Lehajoltam érte, és az edényt, mint elkóborolt és imént megkerült jószágot megfontolt lassúsággal öleltem magamhoz. Hűvös, finom tapintására elérzékenyültem. Üresen hagyták. Kívül sötétzöld, belül világosbarna mázzal vonta be az avatott mester. Itt-ott apró csorbulások nyomán felvillant az agyag eredeti színe.  Az előbbi öröm valamiért hirtelen párolgásnak indult. Óvatosan próbáltam letenni, nehogy bajt tegyek, ekkor lépett ki a függöny mögül az idős úr.                                                  

–Tudom, dekoráció—szabadkoztam gyorsan.

Rá sem néztem az előttem tornyosuló alakra. Semmit nem szólt. Csak egyszerűen hagyta, hogy az edény földet érjen. Abban a pillanatban, amikor ez megtörtént, az idő megállt. Én lent maradtam, furcsán, szinte térdelve előtte. Tekintetem sehogy sem akart felfelé haladni. Emelkednék, de nem tudok! - estem kétségbe, a koptató idő köve mozgásképtelenné tett néha. Sikertelenül mocorogtam. Képtelen voltam kiegyesedni. Talán ha négykézlábra ereszkedek, megkapaszkodom az ajtófélfába, és onnan valahogy megoldódik eme kínos helyzet. Teljesesen váratlanul először csak a sötét foltokkal tarkított kézfejet láttam meg. Öregember ápolt, inas, szálkás kezét. Nem emlékszem, hogy kerültem talpra. Orrom szinte súrolta a fekete mellényét, dohány illata mélyen lekúszott a tüdőmbe. Sötétbarna ingnyaka kötetlen eleganciával emelkedett az álla alá. Kreol bőre korához képest kisimultnak hatott.  Bogárszeme talán mintha fáradt-fakóbban csillogott volna. A hetvenötöt biztosan elhagyta, számolgattam. Nagy zavaromban az is megfordult a fejemben, azért nem szólal meg, mert azt gondolta lopni készültem.  Bízik a csönd hatalmában, várja a beismerő vallomást. Másik kezében a könyvet tálcának használva, érkezett a gőzölgő mentatea.  Lassan az asztal közepére csúsztatta a kezében tartott tárgyakat.  Effajta csészékre az ember ma már csak a vasárnap reggeli piacon tehet szert. Tört fehér mázba apró, csak tapintással érzékelhető virágok pompáztak.  Megvárta, amíg leültem, csak aztán fordította a másik fotelt velem szembe. Kénytelen voltam egy pillanatra ránézni.
Legszívesebben kirohantam volna az utcára, de azon nyomban elképzeltem magam, amint feltépem az ajtót, szinte kirobbanok, párat lépek, megcsúszom a fényes járdán, bukdácsolva landolok, cuccaim szanaszét repülnek, a járókelők pedig jóízűt nevetnek szerencsétlen menekülésemen.                        
Akadozva indult a beszélgetésünk. Tudakolózott a könyv felől, az íróról, mióta olvasom, melyik elbeszélését kedvelem. Észrevétlenül oldódott a hangulat, amint biztosnak tűnt számomra, hogy nem ismert fel. Szó esett a kézműves vásárokról, fazekas napokról. Vonzalmamról a téma iránt. A bakelit lemezekről és lejátszókról. Az üzlet hátsó részében megbújó könyvkötészetről.  Gondolatban kezdtem összerakni, óvatosan tereltem volna a szót, a zöld edényt megvásárolnám.  Az első gyanútlan szónál eddig rá nem jellemző módon váratlanul kihátrált, a türelmemet kérte, olvassak nyugodtan, míg időm engedi. Felállt. Ott hagyott a bolt szögletében. Magának fahéjas kévét hozott, de ezt már a saját pultjánál kortyolta el. Elszégyelltem magam. Miért is akarnám megvenni én? Tőle, aki negyven éven át megtartotta. Csak reméltem, nem olvas a gondolataimban, bár voltak pillanatok, amikor erről egész más rezgések érkeztek felém. Miután fizettem, előzékenyen felsegítette a kabátomat, én pedig kiléptem újra a vélt valóságba. A hazafelé úton adventi fátyolba csomagoltam e történetet, elrejtve a világ elől.

Néhány nap múlva anyám felhívott, hogy menjek be hozzájuk, ha erre utazok, mert valaki egy karton dobozt hagyott a garázs ajtó előtt, Süninek címezve. Amint bontani kezdtem, megrettentem. A hozzá tartozó levél tőmondataitól megbénultam.

Kedves Süni!                                                               

Kérem! Fogadja el ezt a Cserepet! (ahogy Maga hívja).

Áldott Ünnepet Kívánok Önnek és Családjának!                                                    
Tisztelettel: Vándor László

 Nem tudtam folytatni a kicsomagolást. Egész éjszaka azon törtem a fejem, hogy fogalmazzam meg, ami szándékomban áll. Millió variációt radíroztam le a képzeletbeli fehér levélpapírról, míg pirkadatkor álomba dőltem.

Kedves Vándor László!          

Mélyen meghatott az a gesztus, amivel megtisztelt. E Cserepet, mely nagyságában megegyező, csak színében tér el az Önétől, illessze a másik helyére, és óvja meg még sok éven át.     

Viszont kívánok én is Önnek és Családjának Áldásokban Gazdag Ünnepeket!                               

Tisztelettel: Süni