VUKOVÁR III  ÁDVENT

Valójában nem csak Vukovár esett el, hanem egész  Baranya, helyesebben az a Baranyi háromszög  is amelyet Tito a Horvát Köztársasághoz csatolt cserébe Szlavónia keleti részéért, amely a Száva és Duna közötti rész nagyjából odáig, ahol Duna elfordul Zimony felé....

Aki tudott menekült, főleg Magyarországra.  Az embereken, ami éppen rajtuk volt, az maradt meg, sokan a határ menti falvakban, mint Kasad kerestek menedéket. Volt olyan befogadó magyar ház, ahol tíz család is szorongott, garázsok, melléképületek adtak hajlékot a menekülteknek.

Amikor a clevelandi Magyar Kongresszuson, november utolsó hétvégén megismertem Kozma atyát, és áthoztuk Torontóba, a horvát közösségbe, hogy itt adjon tájékoztatót a menekültek helyzetéről, megbeszéltük, hogy elküldjük a Krasic Ljubó ferences atyát, hogy látogassa meg a Magyarországon tartózkodó menekülteket. Kozma atya megszervezte az útját, a pécsi TV kísérte.  Hihetetlen szeretettel fogadták be a menekülteket a magyar családok többsége, persze voltak olyanok is, akik kihasználták a rászorulókat.  Voltak, akik visszamerészkedtek, hogy megnézzék, mi történik a falujukban, a jószágaikkal, és főleg mindenki kereste a hozzátartozóit. Magyarországon menekült szállásokat kellett létrehozni, és a gyerekeknek megérkezett a magyar Mikulás...Szívfacsaró jeleneteknek lehettünk tanúi, amikor Ljubo atya megkérdezte a gyerekeket, hogy mit hozzon a Jézuska, a kislány a könnyei közt alig tudta kimondani, hogy azt, hogy haza tudjunk menni, és zokogásba fulladt.

A menekültek között voltak horvátok, magyarok, de még szerbek is, hiszen aki nem értett egyet a háborúval, és nem vonult be a hadseregbe, annak bujdosni, vagy menekülni kellett. A magyar fiatalokat vadászta a katonai rendőrség.

Az  adriai tenger-parti szállodák nem karácsonyt váró turistákkal teltek meg, hanem menekültekkel.

Sajnos ez az állapot több mint öt évig tartott, mert a NATO, és az ENSZ sóhivatalai még az Isten malmainál is lassabban őrölnek.  Horvátországra fegyver embargót kényszerítettek, a megalakult horvát Gárda részére Jeszenszky Géza külügyminiszter eladott 1o,ooo kalisnyikovot, amiért az akkori ellenzék a lemondását követelte.

Mi itt Kanadában ruhagyűjtésbe fogtunk már az első hetekben, sikerült 5 db negyven lábas konténert a horvátokkal átválogatva haza irányítani. Ez sem ment simán, mert a horvát  kikötők el voltak aknásítva. A szlovén koperi kikötőben talált rájuk a Kozma atya, és a Hungarokamion szállította a menekült táborainkba. Az ötödiket engedélyemmel átirányították Zágrábból a körülzárt Szarajevóba.

Jól jellemzi a helyzetet az alábbi történet. Az „ideiglenesen megszállt horvát terület „volt az úti célunk a Kozma atyával. Útközben jutott eszünkbe, hogy kávét nem vettünk, ami nélkül bűn oda utazni. Még a magyar oldalon megálltunk egy kisüzlet előtt, ahol egy idős néni pakolta ki az árut, a bolt elé.

- Jó reggel! Köszöntöm a nénit.

- Jajj, kedves én nem tudok magyarul... mondja horvátul.

- Nem baj, én tudok horvátul.

- Mi boszniaiak vagyunk, a férjemmel vagyunk itt, kapunk ellátást meg forintban feketén fizetést is. Amikor kikergettek bennünket a házunkból, egy autóbuszra kellett szállnunk, láttuk amint a szerb szomszédok hordták ki a TV, és más háztartási felszerelésünket. 72 évesek vagyunk, hallottuk, hogy később felgyújtották a házunkat, hogy ne legyen hova visszatelepülnünk... Mégis vissza akarunk menni, valamit majdcsak összetákolunk a romokból. A magyaroknak meg kell köszönnünk a feketeföldtől a kék égig, hogy befogadtak bennünket. Megöleltem az ismeretlen öregasszonyt, sírtunk mindketten.

- Hamarosan mehetnek haza, bátorítottam.

- Mi muzulmánok vagyunk, de ez lenne a legnagyobb karácsonyi ajándék a ti Jézuskátoktól.

Végre a horvát  kormány megunta a tehetetlenséget, és megindította az „Oluja” –Vihar fedőnév alatt a felszabadító harcműveletét.  A következő ádventen már a felszabadult horvát területeken várták a karácsonyt.

Ekkor már a horvát kormány építtette a családi házakat. Anyósom elvezetett bennünket a feleségem unokatestvérének a romos, kifosztott házához. A szomszéd szerb ház épségben volt, de elmenekültek a lakói. Az ajtón, ablakon ott állt a horvát kormány okirata, mely védettséget biztosított az elhagyott ingatlanoknak. Én azonban elhatároztam, hogy visszatérek lefényképezni a karácsonyra feldíszített új házat.  Vagy harmadik szomszédságában ott volt a gumijavító, amely előtt korábban a szerbek pálinkáztak... Jobbra, balra romos, és kiégett házak. Lefényképeztem a kontrasztot, beültem a kocsiba hajtottam előre a filmet, egyszer csak erősen rám verte valaki az ablakot. Egy addig soha nem érzett halálfélelem vett rajtam erőt, láttam a pálinkázó szerbeket, mint egy filmen, gondoltam ezek most bosszút állnak. Mindez egy pillantás alatt történt, és az illető keményen megszólalt:

- Miért fényképezi az én házamat??!!

- A kanadai  horvát újság részére fényképezek, tudósító vagyok. Rebegtem.

- Én magyar vagyok Szabó a nevem, de nem beszélek magyarul. Jöjjön be hozzánk, a szüleim tudnak magyarul. A házban új berendezés, mindet az állam fizette.

- Megértem az ijedtségét... átéltem én is.... amikor  fogságba ejtettek bennünket a szerbek, kerestek valakit, aki ért az áramfejlesztőhöz... jelentkeztem... a tübbit kivégezték...

Boldog ádventet, bensőséges készülődést kívánok, becsüljük, és örüljünk annak, amiben vagyunk, és segítsük a rászorulókat. www.maltai.hu

Vinczer S. Péter