2013.12.03. 09:25, Turul
Ferinek hívták a főnökünket, aki egyben az egyetlen fiú volt a csapatban. Gyakran meglepett minket saját készítésű csemegékkel, így nem volt szokatlan, amikor a névnapja előtti héten megkérdezte, hogy mit főzzön Ferenc-napra? Megszavaztunk valamit, - ha jól emlékszem pacalt – és a jeles napon nyálcsorgatva vártuk főnökünket. Nem is reggeliztünk, annyira ráhangolódtunk a finomságra, amely azonban késett. Soha nem szokott elkésni Feri, de hiába kandikáltunk ki az ablakon, nem jött arra az ismerős autó és nem szállt ki belőle a mosolygós kolléga...
Dél felé aztán megcsörrent a telefon. Egy kórház jelentkezett, hogy kollégánk arra kérte őket, értesítsenek bennünket, hogy ott fekszik lábtöréssel...
Egy ügyeletest az irodában hagytunk, a többiek pedig elindultunk a kórházba, ahol szegény Feri nyomorúságos állapotban feküdt, egyik lába fellógatva a mennyezet felé, átfűzve rajta a tartóvas, úgy húzatták, mert a sarokcsontja szilánkosra tört...
Nagyon örült megérkezésünknek, és szomorkás mosollyal mondta, hogy sajnos a pacalnak annyi, mert ahogy jött lefelé a külső lépcsőn, - ami természetesen jeges volt – ő megcsúszott, kezében a lábossal hatalmasat esett. Felállni már nem tudott, úgyhogy jöttek a mentők, kórház, műtét, fájdalom. Legjobban azt sajnálja, hogy mi hiába vártuk a pacalt...
Hosszú lábadozás következett, több, mint fél év betegállomány, aztán lassanként helyreállt a korábbi rend, bár én munkahelyet változtattam, de a kapcsolatot még sokáig tartottuk úgy a lányokkal, mint Ferivel.
Mindez kb. harminc évvel ezelőtt történt, így a találkozások, telefonhívások egyre ritkultak, aztán elmaradoztak. Én voltam a legfiatalabb a csapatban és már évek óta nyugdíjas vagyok magam is. Feri volt a legidősebb köztünk, akkortájt lehetett úgy hatvan éves. Amikor eszembe jut, már-már felemelném a telefont, de félek, hogy nem ő venné fel, lehet, hogy már nem is él, hiszen kilencven éves lenne... Aztán elszégyellem magam, hogy miért ne élhetne, és mennyire örülne a hívásomnak, én pedig itt tétovázok...
A legszomorúbb az, hogy egyre több barátom, ismerősöm van már „odaát” és küldik halványuló emléküket, csendes üzeneteiket felém, hogy nem kell aggódni, találkozunk majd, és jól kibeszélgetjük magunkat.
Szomorúra sikeredett ez a Ferenc-napi emlékezés, pedig nem akartam így, Feriről igazán nem a szomorkodás jut eszembe, hiszen ő egy nagyon derűs, mosolygós ember. Volt?
Remélem, hogy lesz majd EGY ember, aki ilyen szépen emlékezik rám. Köszönöm, hogy megosztottad a történetet.