VUKOVÁR II. Valkóvár.

1996-ban, már öt éve áztak fáztak a romok, és az ideiglenes megszállás sehogyan sem akart megszűnni. A szerbek minden mozdíthatót elvittek, leszereltek, a sajátjukba építették.

Feleségem, Katalin Erdődön született, nagyon szerettük volna meglátogatni az Édesanyját, aki ott vészelte át a harcos időnek egy részét. Kis híján a sógornőmmel ők is áldozatok lettek, de szerencséjükre a nagy heti krumpli ültetés után Magyarkanizsára utaztak a sógornőmhöz. Ez idő alatt az Arkan Razsnyatovic  38 horvátot és köztük magyarokat is beterelték a dáljai téglaégető kemencébe, és rájuk gyújtották.

Megérdeklődtük a lehetőséget, azt a választ kaptuk, hogy járhatók az utak, mehetünk. Kozma atyánál voltunk megszállva, onnan indultunk, ahogy a határra értünk kaptuk az első meglepetést. A határőr ránk csodálkozott, odaát vasúti sínekből  X-be hegesztett  tankakadályok, aknamező mindenfelé. Irány Eszék!

A híd felrobbantva. Még egy kerülő, végre egy működő határállomás.

- Erdődre igyekszünk, lehetséges-e?

- Golyó vagy akna....de forduljanak az ideiglenes közigazgatási hivatalhoz átkelési engedélyért az ideiglenesen megszállt területünkre.

Hajtottunk az eszéki városházához, ott éppen készülődtek haza az alkalmazottak.

- Holnap indul egy mikrobusz, azzal átmehetnek néhány órára rokonlátogatóba...

- Kérem, mi Kanadából jöttünk, az Atya Budapestről hoz bennünket, tele van a kocsink élelemmel..

Ekkor bejött egy amerikai NATO katonatiszt, aki Németországban szolgált, utasította a gépírónőt, hogy  írja az átengedő levelet. Telexen jelentett bennünket a belga, és az orosz ellenőrző állomásoknak.

Sikeresen átkeltünk, este 11-kor érkeztünk a Kisduna partján lévő szülői házhoz.

Másnap reggeli után felkerestük a templomot, ahol a feleségemet keresztelték.  Nem tudtam kiismerni magamat, végre felismertem a templom tégla kerítésének a maradványát. A templom telkén hatalmas téglarakás, még a padló cement lapjait is felszedték, és elszállításra rakásba rakták. Megtaláltuk a torony keresztjét. Ezt elvisszük.  Egy lobogó keresztje is előkerült, meg egy ébresztő óra maradvány. A toronykereszt átlőve, az egyik ága leszakadva....ekkor egy helikopter érkezett, félelmetes volt a kerepelése, és visszatért, hogy megnézze, miféle csodabogarak mozognak ott a romokon.

Videóztam, fényképeztem... a szemben lévő grófi kastély nyolc méter magas fallal volt körül építve, ez volt az Árkán élet-halál urának a főhadiszállása. Hazaindultunk ebédelni. Ebéd után azt mondja az Atya:

- Menjünk Vukovárba!

- Menjünk, de a Kati maradjon hírvivőnek...

Útközben találkoztunk UN páncélos járőrrel, néhány regisztrálatlan autóval. Felálltam az ülésre, a Golf VW tetején kívül videóztam, egyszer csak három autó közrekapott bennünket, egy elől egy hátul, a harmadik meg oldalt, kegyetlen tülköléssel szorítottak le az útról. Szerencsénkre utolért bennünket egy UN járőr, és a hősök elporoltak.

Balra látjuk a Borovo falu szétlőtt munkáslakásait, 26,ooo dolgozója volt  a cipő, és gumigyárnak.

Megérkezünk az útkereszteződéshez, onnan egy Andrássy úthoz hasonló út vezet be Vukovárba. Ott egy gumijavító, előtte asztal egy csoport pálinkázik... Lekapom a gépemet...Bal oldalon szétlőtt gyárak a dunai kikötő, a vámház acél csontváza. Jobbra családi ház romok...Beérkezünk a városba, romos épületek, a megmaradt falakon tenyérnyi távolságokban a golyók nyomai. A romokon már fák nőttek, bozótok... Egy magaslaton templom rom...

- Oda felmehetnénk.... mondja az Atya.

- Igen, és mellette a gimnázium romja lehet. Meglátjuk a szétlőtt víztornyot, oda is érünk, a buszmegálló vasteteje, mint egy őszi falevél összecsavarva, szitává lőve. Közel a gimnáziumhoz megállunk, egy férfi az ablakból behúzza magát a házba... Tovább nem haladhatunk, bombatölcsér az úton. Indulok a videóval.

- Én nem megyek, nehogy elvigyék az autót...

Megyek, videózok, figyelem az utat, bemegyek a kolostor udvarára, vissza ki, és bemegyek a templomba. Csupán a Lurd-i Szűzanya oltár némi keret része maradt meg, se pad, se oltárok, de még a  vakolat is lehullva, a mennyezet boltívén hatalmas repedés. Nincsenek padok, és padló, homok bokáig...

Indulok be a kolostorba, a belső udvart filmezem, egyszer csak megjelenik egy fiatalember, tőr az oldalán, ráköszönök: Zdravo Bato... kaki si? Dobro... Szerbusz Öcsi, hogy vagy?

- Jól,  mondja, fel akar menni a kórusba?

- Igen... megyünk, filmezem a szétvert több száz éves orgonát az ólom sípoknak hűlt helye... a fiatalember, ahogy megjelent, úgy el is tűnt.

A kolostor kiégve, rongyok szemét, látható hogy ott „laktak” a harcok alatt.

 Visszafordulok, közben videózok, a Kozma atya már integet, azzal a férfivel társalog, akinek a háza előtt megálltunk. Beinvitál bennünket. Mutatja, hogy az átalsó szomszédjai magyarok voltak, Németországban dolgoztak, minden volt abban a házban, hogy nyugdíjas korukra hazatelepednek. Fogalma nincs mi lett velük. Mindent elvittek a szerbek a házból. A pincéjében voltak az ostrom alatt. Az ő házára 65 bomba esett. Amikor megszűnt az ágyúzás, előbújtak összeszedték az állatok tetemeit, meg vizet szedtek, és mindig váratlanul kezdődött az ágyúzás, hogy mennél nagyobb legyen az áldozatok száma. A szomszédjai többsége így halt meg, aki megmaradt, azt elvitték. Ő maga ruszin, ennek köszönheti, hogy nem vitték el, és mint fuvaros sok szerbet ismert.  Meghallgattuk, megittunk egy kupica pálinkát, és megkért, hogy ne publikáljuk. Elindultunk le az ó városba. Szörnyű pusztítást láttunk mindenhol. Hogy mennyi lövedék szállt ott, legjobban a szitává lőtt útirány tábla mutatta.

Kati unokatestvére és a férje 17 évig dolgoztak Németországban, és vesztükre hazatértek. Amikor elesett a Borovó falu, ahol a gyönyörű házuk volt, kihajtották őket, és nem adta le magáról a bundáját. Levágták a fejét, a testét a Dunába dobták. A házukat kifosztották, még a villanyvezetéket is kicibálták a falból. Az anyját egy nyári ruhában mezit láb, gumicsizmában találta meg a sógornőm egy lágerban. Meghibbant.

De nézzük az adatokat: az ostrom 1991. augusztus 25-án kezdődött. 6,ooo horvát védő védte a várost, akik jól ismerték a város alagút, és csatorna rendszerét, a pincéit. Mindig a támadók hátába tudtak kerülni.  15,ooo szerb esett el, 3oo tankot, és 3o-4o repülőt lőttek le a védők.

Naponta 8-9,ooo tüzérségi lövedék, nagyméretű gránát érte a várost.

A védők közül  1642 esett el, 2557 megsebesült, és 22,ooo menekültek el, legtöbben Magyarországon kaptak menedéket, és ellátást.

A videóm háromszor volt műsoron az NBN TV állomáson az USA-ban.

Még sokat tudnék írni, de az biztos, hogy más a TV nézni a kényelmes fotelből, és egészen más ott lenni ahol lőnek, és nem kell elszámolni sem a golyókkal, sem a kioltott élettel.. Amikor mi ott jártunk, egy héttel előtte lőttek le egy belga UN katonát. Érthetetlen a számomra, hogy akkor ott nem féltem, csak, mint a megszállott mindent filmezni akartam.

Ajánlom a dokumentumfilmet megnézni a Vikipédián. A Googleba a Vukovár címszóval bejün. Tévedés ne essen az nem az én filmem.

Csodálkozik az EU, hogy a lakosság tiltakozik a cirill betűs utcatáblák miatt? Fogalmuk nincs a só hivatalnokoknak, hogy min mentek keresztül ezek az emberek a cirill betűs szerb uralom alatt.

Megbékélés úgy, hogy a gyilkosok, a végrehajtók a lakosság között büntetlenül élnek, a horvátok, magyarok naponta találkoznak a szüleik, testvéreik kínzóival, gyilkosaival, a mindenükből kifosztóival!!!  Ez a garancia arra, hogy egy következő alkalommal, amikor meglazul a közbiztonság, az addig barátságos szomszéd megint gyilkolni fog!!! Semmi sem változott 1944 óta, Délvidéken mi magyarok is átéltük, nekünk is szomorú hónap a november.

Vinczer S. Péter