Az asszony kilépett picike garzonjának az erkélyére, szeme elé tárult a szépen rendben tartott őspark. A tölgyfák koronái között napsugárgyerekek kergetőztek. Lelkébe megnyugvás és béke költözött. Megtette, pedig mennyire félt a változástól. Hozzászokott a kényelmes, tágas térhez, valamikor el sem tudta képzelni, hogy egy zsebkendőnyi területen rendezkedjen be. Régen szükség volt a nagylakásra, nagy volt a család, de most hogy egyedül maradt, képtelen belakni. A férj halála átrendezte az életét, nem találta helyét. Hívták a gyermekei a világ másik végébe, de Ő hallani sem akart róla. Nem tudná elképzelni máshol az életét, pedig jól beszéli az angolt.

Egyetlen hazánkban élő lánya is több száz kilométerre él tőle. Így van ez egy olyan országban, ahol kiürülnek a lehetőségek, széthullik a család. A lánya nehéz helyzetbe került, amikor félévtizede felszámolták a kistelepülés iskoláját. Sokat töprengett, hogyan segíthetne rajtuk, hogy ki tudják fizetni a felvett hitelüket.

Megtakarított pénze nem volt, felélte a lakás rezsi formájában. Nem szeretett volna úgy járni, mint a szomszédja, a szintén özvegy Baloghné, aki ingatlan spekulánsok áldozata lett. A gyermekei kamatostól vásárolhatják majd vissza, ha meg akarják tartani a belvárosi örökségüket.

Az eladás mellett döntött. Az árából vette a kis garzont, így a gyermekének törlesztését is letudta, sőt, még a temetésére is tudott félretenni. Ennyire futotta egy élet munkája. Férje talán ma is élne, ha nem kellett volna mellékállást vállalnia, és hajnalig a rajzasztalnál görnyednie. De kellett, pedig soha nem éltek nagy lábon. A gyerekek taníttatása, a megélhetés, és lakás fenntartása megkívánta a pluszmunka gyümölcsét.

Agyvérzés kerülgeti, amikor rádiózás közben hallja a reklámot, milyen jól járnak, akik életjáradékos szerződést kötnek a lakóingatlanaikra. Vajon milyen jól járhat az a szülő, aki nem tud a gyermekére hagyni semmit? Látszatja, sem marad a munkával eltöltött életének.

A házban, ahol lakott négy ilyen szerződés kötöttek, mivel az egyedül élő tulajdonosok nem tudták fizetni a közös költséget és a mellette egyre emelkedő rezsit. Megtehették volna, hogy kisebbet vesznek, a pénzt gyermekeik között felosztják, de nem ezt az utat választották. A kényelmüket nem adták fel, gyermekeik jövőjéért. No, de ez nem az ő dolga, nem rátartozik.

Nézi a szeme elé táruló parkot, az ősz szőtte tarka levélszőnyeget, a frissen mázolt padokat. A távolban a fa alatt valaki matat. Ahogy jobban szemügyre veszi, egy fehérhajú férfit vél felfedezni, a festőállvány előtt.

  A múlt emlékpalástja betakarja és visszarepíti az időbe. A sors vetítőjében peregnek a filmkockák. A Mártélyi Művésztelep csodálatos Tisza-partján sétálnak első szerelmével.  A Tiszába lehajló fűzfagallyak között ringó csónakokra, a telep minden négyzetméterére még ma is emlékszik.

Nagyon régen nem vett a kezébe ecsetet, pedig valamikor, igencsak szerette az olajfesték szagát. Nem tartotta magát tehetségnek, ámbár a kollégái egy-egy jeles családi eseményre gyakran rendeltek tőle képet. Dicsérték a munkáját, sőt egy kiállítást is szerveztek, még sem bízott a sikerében.

Azonnal le kell mennie, meg nézni, mit fest az a férfi. Türelmetlensége nem hagyott sok időt, töprengésre. Vállára terítette gyapjú kendőjét, és elindult.

Színes kavicsok csikorgása ritmusos muzsikát játszottak a cipője talpa alatt, és ezüstbe hajló kontyába belekapott az őszi szellő. Miként közeledett az ismeretlen festő felé, furcsa érzések kerítették a hatalmukba. Attól nem félt, mit szól az idegen, ha odamegy bámészkodni, a művészeknél ez természetes, sőt megtiszteltetésnek veszik az érdeklődést. Meghatározatlan remegés járta át testét, ismét felköhögte a Mártélyi emlékek porát. Levegőért kapkodott, torkában gombócot érzett, arcára rózsapírt festett az adrenalin.

Pár lépés választotta el az állványtól, amint a félkész képet megpillantotta. Ismerős volt a téma, a Tiszába hajoló fűzfák között egy magányosan lengedező csónak. Miközben a képre meredt megbabonázva, a férfi feléje fordult. Szemük összekapaszkodott, nem tudtak megszólalni, egyszerre nyíltak ölelésre a karok. Ki, kit tartott szorosabban, nem tudni csak azt, hogy ismét egymásra találtak ott, az öreg tölgy árnyékában.

Nem tudni mennyi idő telt el, mire az ölelő karok oldódni kezdtek. Egyszerre kezdtek beszélni, szinte szó szerint, szinkronban ugyanazt kérdezték egymástól, úgy, mint régen.

  Történetük a gólyabálon kezdődött. Közel egy évig elválaszthatatlan párt alkottak. A fiú szüleit Ázsiába helyezték, diplomata családban így szokott ez lenni. Sokáig leveleztek, később ritkultak, majd elmaradtak az üzenetek. Mind a ketten új életet kezdtek. Szép emlékként szívükben őrizték az első szerelem lángját. Az évtizedek elhalványították a részleteket. Sorsuk külön vágányon futott tovább. Évtizedek óta nem hallottak egymásról semmit.

Szép korukra a magányosok kenyerét ették, amikor az utolsó állomáson való várakozáshoz a lakóparkot választották. Egyikük sem gondolt a nagy találkozásra.

Alkonyodott, amikor a férfi pakolni kezdett. Ez idő alatt az asszony a hátát egy öreg tölgynek támasztotta. Érezte, sejtjeiben a tölgytől kapott energiát, csodálatos érzés járta az energiacsere kapcsán.

Újélet kezdődött, a beteljesítetlen szerelem megvalósulásának esélyével. Ismét elválaszthatatlanok lettek. Két hónap múlva, garzoncsere történt, egymás mellé költöztek, majd egy ajtó átvágásával egyesítették a két lakóteret, ahol egy falatka műterem is helyet kapott.

Sokszor elgondolkodnak ki lehetett a segítő, hogy ismét egymásra találtak. A Teremtő, ajándéka, vagy a jó döntések, jó időben?  

Lám csak az ősz nem csak az elmúlás kezdete, egy új élet kezdete is lehet.