Egyedül?2013.11.22. 11:23, KissKata
Egyedül?
Sokszor felteszik a kérdést: Nem rossz egyedül? Elgondolkodtam. Egyedül vagyok? Tényleg egyedül?
Kemény, munkás élet van mögöttem. Testvéreim „időben”családosok lettek, így a gyerekzsivaj soha nem hiányzott a házam tájékáról. Betegség, iskolai szünetek okán mindig zsizsegett a gyereksereg nálam. Amikor pedig magam is anyává lettem, immár 26 éve, egy olyan szolgálat lépett az életembe, ami 24 órás napi elfoglaltsággal járt, jár a mai napig. Kérdezték a minap: mikor voltam nyaralni. Nagykorúságom óta soha! 42 éve nem volt olyan nyár, tél, tavasz, ősz, hogy pihenésre lett volna időm! Hogy hiányzik-e? Nem tudom. Amit nem ismerek, arról nem tudhatom, hogy jó-e. Mégis: jóízű nyarakra, telekre, hosszú hétvégékre emlékszem. Gyermekkacagással, olykor könnyekkel, de leginkább vidámsággal zsúfolt időkre. A ház megtelt élettel, lépni nem tudtam olykor a gyerekektől, és nem emlékszem, hogy egyszer is fáradt lettem volna. Nyaranta, ha nem volt vendég gyerekem, akkor ott voltak a „kulcsos” gyerekek. Tudjátok: a panelgyerekek nyakában a kulcs, a szülő dolgozik, s a gyerek valahogy elvan. Eszik, ha éhes, iszik, ha szomjas. A házunk előtt egy hatalmas rét volt, itt mindig zsibongtak a gyerekek. Egy-egy órára az enyémeket is kiengedtem, hisz a konyhaablakból rájuk láttam, ellenőrizni tudtam őket. S ha délben kikiáltottam, hogy :EBÉD, volt, hogy 15 gyerek szaladt befelé az enyémekkel. Nagyon sok trükkre volt szükségem, hogy asztalhoz ültessem őket, na, meg praktikára, hogy mindet jóllakassam. Volt közöttük arab, sváb, néger, cigány, szóval vegyesen mindenféle náció, tanítványom, és egyesületi gyerekem is . Az imádság volt a legszebb: Mindenki a maga anya, vagy apanyelvén mondta az asztali áldást, s ez maga volt a kegyelmi állapot. S aztán, amikor már nagyobbacskák lettek a csemetéim, lettek a szüleim helyettük. Az ő ápolásuk. gondozásuk. Édesapámat egy évig etettem, pelenkáztam, fürdettem, mint egy pici babát. S miután hazament az Úrhoz, ott volt édesanyám, és keresztanyám, akinek én voltam a gyereke, sajátja nem lévén. Keresztanyám 2010-ben ment haza. Itt maradt velem még három évet az én drága jó anyám, közben falura költöztem, rendeztem az új életünket. Újra tanuló lettem, tanulom a kertművelés, és állattartás csínját, binját. Csemetéim élvezik a „Mutter-hotel” kényelmét de, nem maradtunk hárman. A Jóisten kegyelméből van egy „választott” családom: hét gyönyörű gyermeket nevelnek nagy-nagy szeretetben. . Vegyes házasság az övék, az apa cigány származású, dolgos ember. Az asszonyka nehéz sorsú családból származik, szorgalmas lélek ő is. . Nos, nekik lettem támogatójuk , aki próbál segíteni , eligazodni a mindennapok hálójában, akihez úgy jönnek ők is, s a gyerekek is, hogy hazajönnek. A mamához. A pótanyukához. Jön a legnagyobb, 13 éves. Csókolom. Jöttem fát vágni. Senki sem küldi, de jön. Mert úgy van nevelve, hogy a segítséget viszonozni kell. A nyáron nagyon sokat sertepertéltek a kertben. Sokszor csak hátramozdítónak voltak, én pedig tanítom őket, ahogy engem tanít a falu, vetni, gazolni, kapálni, ültetni. Nincs unokám, vérszerint, de van szívemben született unokám: Dani. Most 7 hónapos elevenség, akinek a mosolyától felderül még az ég s, nem csak a szivem. Vagyunk mi hárman egymásnak. Aztán a hugom, a bátyám. Szoros, testvéri kapcsolatban. Itt vannak még a pótcsaládom, kilencen.
Kérdem én: hát egyedül vagyok?
|
Köszönöm a sok szép köszöntőt, hozzászólásotokat, megerősítéseteket. Lám,nem vagyok egyedül..