Vezérlő csillag

Édesapám nyolcvan évet élt. A múlt században született, a húszas évek elején. Nagybirtokos családja ekkor egy fájdalmas politikai döntés következtében a Magyar-Román határ mellett, egy kis faluban, megmaradt birtokrészén gazdálkodott. A család szétszakadt, nagyobb része Erdélyországban maradt, Székelyföldön, Kiss nagyapám volt az egyetlen, aki kijelentette, hogy nem lesz bocskoros oláh, s Magyarországra menekültek át. Nagy tekintéllyel bíró, székely ember volt nagyapám. A kis birtok csak akkora volt, hogy részes munkásokkal maguk művelték, több család megélhetését nem biztosította.

A munkából a gyermekeknek is ki kellett venni a részüket, így édesapám egészen kicsi korától kezdve megtapasztalta a tisztes munka minden örömét, és fáradtságát.

Nagyapámról egészen halvány emlékem van, 1956-ban halt meg, én ekkor még csak három éves voltam, mégis megmaradt bennem az emléke.

Arra emlékszem, hogy fogja a kezem, megyünk az utcán, s az emberek kalaplevéve köszöntik, amerre megyünk: Áldást, békességet Nemzetes úr!

Nagyon büszke voltam, hogy az én nagyapám ennyire tisztelik, és boldog voltam, hogy ez a szép, fehér hajú, és nagyon magas bácsi az én nagyapám. Borzasztóan tetszett az öltözéke is, ugyanis haláláig székely népviseletben járt. Életemben először láttam ilyen öltözéket, s valószínű, ezért is maradt meg ilyen elevenen az emlékemben.

Szóval édesapám nagyon hamar megtanulta, hogyha enni akar, bizony, dolgoznia kell. Ahogy cseperedett, úgy kapott egyre nehezebb, és több munkát a családban. A háború kitörésekor tizenhét éves volt, leventeként az oroszok munkaszolgálatra hurcolták több ezer társával együtt. Az embertelen körülmények között bevagonírozott emberek közül az éhezés, és vérhas járvány miatt csak nagyon kevesen élték túl az utat. Édesapám a Gulág szigetekre került, s négy évet töltött itt állati sorban, éhezve, fázva, naponta porig alázva.

Hazaérkezése után besorozták az akkori néphadseregbe, tanulni kezdett, s szépen haladt a ranglétrán fölfele.

1950-ben Szentes Városparancsnokává nevezték ki, s itt ismerkedett meg édesanyámmal, aki ekkor ápolónőképző iskolába járt.

Édesanyám sorsa is érdekes: anyai nagyszüleimet Torontálvásárhelyről zsuppolták vissza az Anyaországba, az országot megcsonkító trianoni döntés után, összes javaikat hátrahagyva, egy lovas szekérnyi ingósággal, személyes holmival. A Petrecz Család egyike volt azon családoknak, akik az 1830-as években más bajai, hódmezővásárhelyi családokkal útra keltek, hogy Debej Jácsán, a pusztaságon életet teremtsenek, virágzó várost építsenek. Trianon elvett tőlük mindent!A templomot,  a temetőt, az iskolát. Szétszóradtunk.  A háború őket sem kímélte: nagyapám hősi halált halt a Don-kanyarnál, s nagyanyám négy gyermekkel maradt özvegyen, a legkisebb talán öt éves lehetett.

Szóval édesanyám a Polgári iskola elvégzése után Szentesre került Ápolónőképző iskolába, s az apámmal való találkozásból szerelem lett, majd házasság, amit négy gyermek születése tett teljessé. Ötvenhárom évet éltek együtt.

Édesapám utolsó éveiben már ágyban fekvő beteg volt, gyakorlatilag etetni, fürdetni kellett, olyan gondoskodásra szorult, mint egy csecsemő.

Külön szobában voltak édesanyámmal, s csak halála közeledtét érezve” költözött” vissza a mama szobájába.

Megrázó volt számomra édesapám méltóságteljes búcsúzása az élettől.

Rendszeresen jártam haza, hiszen apám napi gondozása édesanyámnak nagyon megterhelő feladat volt. Drága jó anyám nagyon súlyos betegséggel küzdött, saját magát sem igen tudta ellátni, keresztanyám segítette át sok-sok nehézségen, s így édesapámat én láttam el az utólsó évében.  Egyik alkalommal a fürdés után azt kérte tőlem, hogy vigyem ki az udvarra. November hónapjában jártunk, csípős idő volt már, ezért jó melegen felöltöztettem, s a tolókocsiba beültetve kigördítettem az udvarra.

Minden egyes fához, amit a két kezével ültetett, oda kellett vigyem, megsimogatta őket, elgondolkodva, messzire nézve. Majd a kétszárnyú kapuhoz mentünk, nézte az utcát, a házakat, az eget, majd csöndesen annyit mondott: Most arra kérlek, hogy vigyél be a szobámba.

A szobájában ugyanúgy, ahogy a fákat, minden tárgyat megsimogatott, s kérte, hagyjam magára egy kicsit. Így tettem.

Nem sok idő múlva szólított. Belépve a szobába annyit mondott: elbúcsúztam. Vigyél „haza” a mamához.

Átvittem édesanyám szobájába, levetkőztettem, lefektettem, ültem mellette, s fogtam a kezét. Hosszas hallgatás után megszólalt: Nekem mama volt a vezérlő csillagom! Egyetlen hibát követtem csak el: soha nem mutattam ki a szeretetemet iránta. S ez nagy hiba volt.

·         Még jóváteheted, szóltam.- Még elmondhatod!

Egy évvel a halála után édesanyám elmesélte, hogy édesapám a halála előtti pillanatban így búcsúzott tőle, ezekkel, a szavakkal: Te voltál nekem a vezérlő csillagom!