Indián

Három éves volt édes kicsi fiam, amikor kijelentette, hogy ha nagy lesz, kántor lesz.

Már ekkor gyakorolgatott egy kicsi szintetizátoron, hallás után bármilyen éneket eljátszott, elénekelt. Karonülő baba korától kezdve jártunk a keresztény közösségünkbe, s sok-sok szép gyermekdalt tanult meg a gyülekezetben, s természetesen otthon is. Az ige olyan természetes számunkra, mint a levegő. Levegő nélkül ugyanis nem lehet élni, de az ige hallgatása, a zsoltárok, énekek éneklése nélkül sem, s életünknek nagyon fontos részesei voltak a gyülekezet tagjai, Lelkipásztorunkkal egyetemben.A rengeteg zenei élmény, amit fiam kapott, a zenére érzékenyen reagáló gyermekké tették.

Ebben az időben épp a népi zenei őrület tartotta karmai közt, s bizony a népzenei anyagokat a kilencvenes években nem volt egyszerű beszerezni. Visszanyúltam a gyerekkoromba, s rengeteg kincset találtam, amit tovább adhattam fiacskámnak, de a baráti köröm is sok-sok értékes zenével ajándékozott meg, még Csángóföldről is kaptunk olyan gyönyörű népdalokat, kazettára énekelve, amit falusi nénikék énekeltek fel, kifejezetten az Anyaországbéli vak kisfiúnak címezve, küldve, titokzatos csatornákon keresztül.

Ennek a szerelemnek az indián zenével való találkozása vetett véget.

Egyik Pesti barangolásunk alkalmával az aluljárón keresztül haladva fiam meghallotta az éneküket, s mint akit megbabonáztak, elindult feléjük. Olyan áhítattal hallgatta őket, olyan extázissal, amitől egy kicsit megijedtem.

Furcsa az ember elméje: egy pillanat alatt keresztülfutott az agyamon, hogy pocaklakó korában a kisfiam fejlődését végigkísérő szülészorvos kecsua indián származású volt! Akkor egy pillanatra, arra gondoltam, hogy valami különös kapcsolat szövődhetett fiam, és az orvos között.

Haza már úgy mentünk, hogy Dél- és Észak-amerikai zenekazettákkal felszerelkezve, s attól a pillanattól kezdve az indián kultúra, és zene elkötelezett szerelmese lett fiam.

Volt időszaka, amikor semmi másról nem volt hajlandó beszélni, mint az őt érdeklő kultúráról, s ezért sokan kicsit furcsának találták őt. De volt olyan tanára, aki a ballagáskor külön megköszönte Jánosnak, hogy rányitotta a szemét erre az ismeretlen, egzotikus, különlegesen szép, gazdag világra.

Természetesen vallását gyakorolja, szépen gondolkodó, és cselekvő keresztény emberré fejlődött. Gyönyörűen orgonál, gitározik, énekel, és szaval.

Igaz, szívesebben gitározik, mert a sok szép zsoltár, és ének mellett a Dél-és Észak-amerikai zenék gitárral csodálatosan játszhatóak, énekelhetőek. S Ő bizony ezért a zenéért tanult meg gitározni, kicsi segítséggel, autodidakta módon. Olyan tökéletesre fejlesztette tudását, hogy a saját „imádságai” mellé zenét szerez, s bizony, sok szép órát szerzett már ismerőseinknek, a református közösségünknek is.

S ha a zsoltáréneklést befejezte, szívesen játszik, és énekel spanyol, és különböző indián zenéket.

Csak ilyenkor látom igazán felhőtlenül boldognak, és felszabadultnak.