.

Az esőcseppek egyenletes kopogással törték meg a hajnali csendet. Az asszony kinyitotta szemét, kipattant az ágyból, lábai mintha megtáltosodtak volna a fájdalom elpihent. Nagy nap lesz a mai, összejön a család. Öltözködni kezdett. Hűvös volt a reggel, otthonkája alá réklit-, föléje pedig pruszlikot öltött magára. A reggeli teendői után várt rá a konyha. Este mindent előkészített, édesanyjától és nagyszülétől így tanulta. A süteményes tepsik a kamra polcán glédába álltak, mellettük a szalvétával bélelve üres dobozok ácsingóztak, várták, hogy illatos süteményekkel megtöltsék meg őket.

Nem sokkal később aranyló gyöngyök úszkáltak a fazékban, készült a tyúkleves. Lesz nagy meglepetés, ha meglátják, mi lesz a levesbetét.,, Egy álló napon át sodorta a bordázott sablonon a kis tészta négyzetet, mire lúdgége lett belőle. Elmosolyodott, eszébe jutott, a fia lakodalmára egy hónapon keresztül ilyennel szorgoskodott. Amikor a vőfély megjelent az első tál levessel, mindenki megcsodálta az aranyszínű leheletvékony csigákat.

Süteményt ritkán sütött, csak jeles ünnepekre, amikor együtt volt a család.

Kora délelőttre dagadtak a tepsik, zserbó volt az első, a legszebb szeletek mentek a dobozba, a kissé ferdék az asztalra, a széleket megtartotta magának. Ez lett a többinek is sorsa. Az apró, szilvalekvárral töltött, illatos vaníliás félholdból nem is hagyott magának, az a menye kedvence, vigyék csak magukkal. Lassan megteltek a dobozok. Jajj! Csak a lúdgégés zacskó itt ne maradjon, - aggódott magában. Az előszoba asztal nem sokára roskadozott a finomságoktól a hófehér damaszt abrosz alatt.

Megterített, áttörölte a régen használt poharakat, hogy szépen csillogjanak. Oly nagy volt az öröm a szívében, alig fért el a mellkasában.

A szíve…, néha már rakoncátlankodik, elkezdte a versenyfutást az idővel, aztán, olykor hirtelen megáll, dobban egy nagyot és megy tovább. Jelezte is az orvosának, hogy egyre gyakran galoppozik a beste, de kinevették, mert ha az egyszer tényleg leáll, bizony többet nem indul el…
Kapott rá tablettákat, azóta ritkábban teszi ezt vele, nem ijesztgeti szümtelen. Valami extraszisztolét emlegetett a doktor, alig tudta megjegyezni, minek is kellene neki nyelvbotló szavakat ismerni, hiszen úgy sem használja. A családnak meg sem említi botladozó szívét.

Közeledett az óra, izgatottan tett vett a konyhában, bepanírozta a csirke darabokat, a rizst többrétegű konyharuhába csomagolta, úgy tette a párnák közé, hogy meleg és gurulós maradjon, mire az asztalra kerül. Elővette egyetlen ünneplőjét, mindenkor megtisztelték egymást alkalomhoz illő öltözetükkel, a szüleitől így tanulta. Örömmel állapította meg, még most is szép a régi kosztüm, amit az ezüstlakodalomra varratott magának. Nem látszik meg rajta a több évtizedes múltja. Hogyan is látszana, hiszen csak ünnepnapon szabadul ki a levendulaillatú szekrény fogságából. Orrát megcsapta a virág illata. Elhomályosodott a szeme, eszébe jutott, hogy szerette a férje ezt az illatot. Nagyot szippantott belőle.

Faragott ékszeres dobozkából is előkerült egyetlen köves gyűrűje, az ezüstlakodalmi ajándék. Tenyerében tartva csodálta meg a nemes kő csillogását, mely semmit nem kopott.
Paraszt munkát végzett, amihez nem való a pompa, azért maradt meg ilyen szépen, újszerű állapotában.

Valaha nem volt üres az ól és istálló.

A teheneket adták el először, aztán követte a többi, csak egy kisebb majorság maradt. Kellett a pénz az egyetemre, meg a lakodalomra. Nem sajnálták, nem siratták soha, a fiuk boldogsága lett a gazdagságuk.

Felhúzni készült az ékszert az újára, de gondolt egy nagyot. Ebéd után megajándékozza vele a menyét, biztosan örülni fog neki, oly sokszor dicsérte a csillogó követ. Az óramutatók körtáncukat járták, az idő egyre haladt.

Az ablakhoz lépett, homlokát a vizes üveghez tapasztotta, hátha messzebbre lát. Az esőfüggöny mögött csak sejtetni lehetett a távolságot.

Két napja készült a találkozásra, de sokszor elgondolta, milyen jó lesz újra körülülni a nagy asztalt, és beszélgetni. Régen látta a szeretteit, a gyerekkel karácsonykor találkozott, de az sem maradt sokáig, mert sietnie kellett. Ki sem bonthatta a csomagot, csak megittak egy kávét, a süteményes dobozokat elpakolták, ahogy jött, gyorsan elviharzott.

 Harangoztak.

Rég itt kellene lenniük, - aggódott.

Mindig pontosan délben ebédeltek. Ezt tiszteletben tartották eddig.

Leveses tálban gőzölgött az aranyló húsleves, mellette zöldség, répa és egyebek, az aprólékkal. „Jaj, csak jönnének már, kihűl az ebéd”, - sopánkodott. Még soha nem érezte ennyire a szükségét, hogy magához ölelje az övéit.

Húsvétra is készült a találkozóra, de nem jöhettek, befizettek valami távoli útra a barátokkal közös programra. Megértette, hiszen mostanában ez a divat járja, elvolt hát egymagában. Elolvasta a szomszédtól kapott, kiolvasott heti lapokat, megevett két szelet gépsonkát, hozzá 1 főtt tojást, azt is úgy illendőségből, nem volt rá éhes. Látta maga előtt a családját, jól érzik magukat, az volt számára boldogság, ha mindenki egészséges és vidám.

Bevillant egy emlékkép a diplomaosztóról, a boldog menyasszonnyal és a pocaklakóval. Jött is gyorsan az esküvő, szépen éltek, gyarapodtak. Szerencsések voltak, jó állást kaptak, haladtak egyről a kettőre. Nagy házat építettek, nyaralót vettek és utaznak sokat. Egyre több dolguk akadt, ritkán jutottak haza.

Megint az órára pillantott. Szíve elkezdett kalapálni, megijedt. „Csak most ne! Nehogy rosszul legyen!” –kérte hangosan.  Gyorsan bekapott egy tablettát, a nyelve alá helyezte, kinyitotta az előszoba ajtót, s kiment a levegőre. Abban a pillanatban fordult be a sarkon az ismerős autó. Megörült, letörölte az esőcseppet a homlokáról, felkapta az esernyőt és a család elé sietett. Menye szállt ki elsőnek a csillogó új csodából, föléje tartotta az ernyőt, homlokára puszit nyomott. Jött az unoka, a drága kincse, aki két fejjel nagyobb, szinte alig ismerte meg, akkorát nőtt egy év alatt. Pont egy éve látta. Utoljára a fia lépett ki a kormány mellől, két kocsikerék nagyságú virágcsokorral. Egyet neki nyújtott át boldog Anyák napját kívánva, egyet az apjának hozott a temetőbe.

Nem volt már semmi baja a szívének, nem a tabletta hatott, hiszen alig pár perce vette be. Az ölelés gyógyította meg.

Gyors kézmosás után asztalhoz ültek.

Dicsérték a levest, a finom falatokat. Elmondták, milyen nagy terveik vannak. Mit vesznek, hova mennek. Rengeteget dolgoznak, hogy szinten maradjanak. Új barátaik vannak, a régiek elmaradtak. Ezek pénzemberek, kül-, és belföldi kapcsolatokkal, ma már így lehet érvényesülni. Oly sok új információhoz jutott, felét sem értette, mi az a pályázati kalkuláció, a csoporton belüli felosztás, jatt pénz, mit milliókban mérnek. Csak hallgatta szépséges menye csivitelését, milyen szép fiatal még mindig, nem látni rajta a korát, azt sem, hogy felnőtt fia van. Divatos nadrág kosztümjét szemlélve vette csak észre, mennyit változott az alakja. Olyan asszonyos lett, kicsi mellei voltak, mindig panaszkodott, de most akkorára megnőtt, alig fért a kabátjába. Lehet, hogy szivacsos melltartót hord, szögezte le magában, aztán eszébe jutott, hallott valami szilikonról, biztosan az lehet, szivacsot nem tenne a melle helyébe, az biztos, igényes volt mindig. Elszégyellte magát, hogy elkalandozott a gondolata, mikor hozzá beszélnek, és nem rájuk figyelt, de nem értett a beszámolóból semmit. Talán csak azt jegyezte meg, az új barátokkal más életet élnek, és ez nekik fontos. Fogyott az ebéd, szaporodtak a szavak. Az unoka beszámolt hova jár teniszezni, mit tanul. Készül az államokba, már intézik, ott lesz majd ösztöndíjas. Lehet, hogy egy darabig kint is marad.

Mekkorát fordult a világ kereke, csodálkozott. Az ebédet befejezték, leszedte az asztalt, és süteménnyel pakolta meg.

 Gondolta, most ő következik. Elkezdte mesélni, hogy meghalt a …, - idáig jutott, mikor a fia, intett a kezével, és ingerülten megjegyezte, öreg volt, mindenki meghal egyszer. Elszégyellte magát, mit is beszél itt ilyenkor, dühös lett magára.

Felállt, odament a konyhaszekrényhez, kivette az ékszert, a dobozt a kosztüm kabátja zsebébe csúsztatta, majd a menyéhez lépett.

- Mutasd kislányom a kezedet. - kérte a menyét.

Az asszony felé nyújtotta a kezét, fénylett a gyöngyökkel kirakott hosszú körme. Szinte a szája is tátva maradt, ilyet még nem látott soha. Mikor a gyűrűt az ujjára akarta húzni, az asszony elrántotta a kezét. Az ékszer nagyot koppant a kövön és tovább gurult az asztal alatt.

- Mit akar mama, azzal a gyűrűvel, kérdezte dühösen?

- Neked adom lányom, mindig tetszett, nekem már nincs rá szükségem.

- Ugyan mama, ki hord már ilyet, nem látja, hogy az ujjamon brill ragyog, tudja, mennyibe kerül egy ilyen? Majdnem egy millió.

A briliáns vakító fénye elvakította az asszonyt, könnyeket csalt a szemébe. Lehajolt, hogy ne lássák szégyenét, az asztal alá görnyedve felvette férjétől kapott kincsét.

Hirtelen csend és zavar támadt, a fia lefelé nézett.

- Ideje cihelődni, várnak a barátok. - törte meg a csendet a menye.

Asztalt bontott a család. Az asszony a fiához fordult, és félve kérdezte?

- A temetőbe nem megyünk ki?

- Majd legközelebb, anyám.

- Most nincs idő arra anyuka, ott a csokor majd kiviszi, ha eláll az eső. – szólt ingerülten a fiatalasszony.

- Jól van lányom, menjetek csak, ha elígérkeztetek.

Elbúcsúztak egymástól, bepakolták a süteményes dobozokat, és ahogy jöttek, úgy el is mentek. Üres lett a ház. Levetette ünneplőjét, átöltözött. Hűvös lett körülötte, ami a csontjáig hatolt, fázott és remegett.

Elmosogatott, az eső megszánta, késő délutánra elállt. Fogta a csokrot elindult a temetőbe, nehezen ment felfelé a dombon. A temetők mindenhol magasan vannak. Kifulladt, mire odaért, leült a sír melletti padra. A műanyag flakont, amiben a vizet vitte, ollóval körbevágta, a virágot elhelyezte benne, majd így szólt.

- Apus ezt neked hozták, ma itt voltak a gyerekek, most sietniük kellet, más dolguk akadt, de meglásd, ha legközelebb jönnek, újra együtt lesz a család.

 

Lélek Sándorné