Felnőttkor felé

Gyermekeinket, amíg picik, hajlíthatjuk, formálhatjuk, terelgethetjük a helyes útra. Igazi kertész munka ez: a növekvő csemetének a vadhajtásait le kell nyesegetni, ha egészséges, egyenes fát szeretnénk nevelni, ez a gyermekeink esetében sincs másként. S aztán eljő az idő, amikor már mi magunk semmit sem tehetünk, a gyermek járja a maga útját, a saját közösségével, baráti körével. S itt van a nagy felelősségünk: nem mindegy, milyen erkölcsi normák szerint neveljük, mert gyermekünk a baráti körét eszerint választja! S aztán újabb nagy feladat, meg tanulni bízni bennük, az egészséges szemléletükben, s talán ez az egyik legnehezebb dolog. El kell elengedni a kezüket, mert jó, és rossz között választani tudó, bennünk feltétel nélkül megbízó gyermeket csak így adhatunk társadalmunknak. Engedni, hogy tévedhessenek, kudarcaik legyenek, de a háttérben „falvédőként” ott lenni, hogyha kell, segíthessünk.

A segítségkérés nem jellemző erre a korukra: a mi felelősségünk tudni, hogy mikor, milyen formában próbálunk segítséget adni, beleavatkozni egy esetleges rossz helyzetben.

Amikor fiam először engedtem egyedül el az iskolába, sok-sok együtt gyakorolt óra volt már mögöttünk, kiválóan ismerte az utat, mégis fizikai rosszulléteim voltak, hisz nem csak fiamban, hanem az összes - utcán közlekedő,- gyalogos, és autóvezetőben is meg kellett bíznom.

Természetesen eleinte távolról követtem a fiamat, de ha hibázott, nem avatkoztam közbe, megvártam, amíg saját maga megoldja a helyzeteket, hogy nőjön az önbizalma, de sok álmatlan éjszakámba került, sok könnyem hullott, mire elfogadtattam magammal, hogy fiam érdeke az önálló közlekedés magas szintű megtanulása,  vagy esetleg  az idegenektől való segítségnyújtás elfogadása.

Mert a vakoknak ugyanúgy meg kell tanulni bízni az idegen emberekben, mint a szülőnek!

A helyzetet nehezítette hogy addig azt tanítottam, hogy idegenekkel tilos szóba állni, mert nem tudhatjuk, hogy kiben mi lakik, s esetleg zaklató felnőttel találkozhatnak! Bizony az átállás egy másféle hozzáálláshoz nem egyszerű a gyermek, főleg egy vak gyermek számára. Az első önálló útjai egyikén, télen történt az alábbi tündéri eset: Két rendőrjárőr mesélte el találkozásukat Jánoskámmal.

Kisfiam a nagy hóban, jeges, letakarítatlan járdán közlekedett, s mikor a járőrök látták a küszködését, megálltak, s felajánlották neki, hogy elviszik őt az iskolába. Fiam a következőképp válaszolt: Bárki állíthatja magáról, hogy rendőr, nem száll be semmiféle autóba, szépen elbotozgat az iskoláig, akármilyen nehéz!

A fiatalabbik rendőr kérte, hogy győződjön meg arról, hogy ők hivatalos személyek, tapogassa meg az egyenruhájukat, mire a fiam közölte, hogy a mai világban ilyet bárki szerezhet, s faképnél hagyta őket.

Egy ilyen messziről követésem alkalmával láttam olyan autóvezetőt, aki a zebránál megállt, s intett fiamnak, hogy bátran menjen át az úton. S mikor rájött, hogy a vak nem látja a jelzését, kiszállt az autóból, s átsegítette őt a túloldalra. Összességében jó tapasztalatokat szereztem a közlekedés terén.                                                                                                                                 

 Ám van egy másféle embertípus, a mindent legjobban tudók csoportja. Velük is találkozom, sűrűbben, mint szeretném!

Azok a kívülállók, akik nevelésemet, fiamhoz való viszonyomat - durva módon kritizálják, fölényesen kioktatva engem.

Fiam mellett tizennyolc éve tanulgatom a vakos világot, s nem állítom, hogy sokat tudok róla. Ennyi idő után is csak a peremén mozgok a vakvilágnak, anyaként is, látóként is! Ezért elviselhetetlen azok szájalása, akiknek halvány sejtelme sincs az életünkről, a mindennapjainkról, a fogyatékkal élők, és családtagjaik életminőségéről!

 Lányom ugyanígy sokszor kap minősíthetetlen beszólásokat diáktársaitól. Olyanoktól, akiknek szintén nincs semmiféle rálátásuk, tapasztalatuk nincs azokról a nehézségekről, amikkel lányomnak a napi jószolgálata alatt, amit testvére mellett végez, szembesülnie kell!

Talán ez a legnehezebb életünkben: a fogadatlan prókátorok hangoskodása!