Kérem én, hogy figyeljenek ránk is

A FELE-MÁS játszónap – nagy sikerrel zárult. Harmadik évben rendeztük meg, és az ország több területéről jöttek szülők, hozták gyermekeiket közös játszónapra: Játsszál velünk, legyél a barátom! Fogyatékkal élő gyermekeket nevelő családok, és nem fogyatékkal élő gyermekeket nevelő családokkal együtt élveztük a közös játék örömét. Sohasem voltam elégedett. Mindig hajtott valami: előre vinni a sérült emberek integrációját. S megszületett bennem a gondolat: a játszónap után olyan rendezvényt szervezek, ahol sérült emberek adnak műsort az egészségeseknek. Természetes, hogy hatalmas szkepticizmussal fogadták egyesületi segítőim az ötletet, de meggyőztem őket, s kezdetét vette a hatalmas szervezőmunkám. Különböző egyesületeket kerestem meg, győzködtem, leveleztem, kérleltem, majd mikor összeállt a műsorterv, helyet kellett keresnem, ahol befogadnak bennünket, s talán - a műsor sikerétől függően - évente egyszer megrendezhetjük, ezzel is segítve sérült társaink elfogadását. Kitaláltuk a műsor nevét: Kérem én, hogy rám is figyeljenek címmel, meghirdettük az előadást, reklámoztuk minden fórumon, bár helyünk még nem volt. S nagy szerencse ért bennünket. A zeneiskola igazgatóasszonya, Anna asszony felajánlotta az iskola koncerttermét, rendezzük meg ott az előadásunkat. Örömmel fogadtam a felajánlást: már semmi akadálya nem volt, hogy az újabb tervem megvalósuljon.

S eljött február 23-a, a nagy nap. Fiam nyitotta meg az előadást, s még nekem sem árulta el, mivel készült. Arra kért, hogy foglaljak helyet az első sorban, s onnan hallgassam meg a választott versét.

Elsötétült a színpad, halk, várakozó csend, majd fiam elkezdte a verset szavalni: Ady Endre: Szeretném, ha szeretnének… S az utolsó soroknál visszaadták a fényt, s mire fiam odáig ért, hogy: s lennék valakié, lennék valakié, már teljes fényben volt a színpad. Ott állt az én cseppkém, öltönyös, fekete-szemüveges, fehérbotos kis emberke… s elfogott a sírás, olyan megrázó volt… de sírt ott minden felnőtt!

Ezután a Nefelejcses gyermekeink jöttek: a járni nem tudók, a beszélni nem tudók, a DOWN szindrómások, az auistáink, s leültek a színpad közepére. Felcsendült Vivaldi: Négy évszak című zenéjének nyár tétele, s csemetéink táncolni kezdtek. Úgy hajladoztak, mint nyári szellőben a búzamező. Előkerültek a piros kendőcskék, lobogtatták, s lám: mintha pipacsok nyíltak volna a búzatábla közt… Hatalmas sikerük volt, pirosra tapsoltuk a tenyerünket.

Újabb színpadváltás, s jöttek Ők, akiket nagyon vártam: Egy Budapesti Down szindrómás egyesület színjátszó köre.: A Baltazár színjátszó kör.

A bemondójuk felkonferálta műsorát, s közölte, hogy paródiát fognak előadni. Érezhető volt a nézőközönség meghökkenése… a fiatalember visszafordult, s csibészes mosollyal hozzátette: Mi nem vagyunk ám buták… S igen is, értjük a viccet!

S kezdetét vette az előadásuk. Az első percek kicsit lanyhák voltak, aztán a közönség ráhangolódott az előadásukra, s olyan fergeteges nevetés harsant fel egy-egy jól sikerült poén hallatán, amit a Mikroszkóp színpad is megirigyelhetne. Vastapsot kaptak gyermekeink, háromszor is visszatapsolta őket a közönség. S ők jöttek, boldogan, fénylett az arcuk a boldogságtól, fülig érő szájjal vigyorogtak ránk, Ők, a Mi Istenáldotta gyermekeink.

A lezáró éneket már együtt énekelte kicsi, és nagy, sérült, és egészséges: Legyetek jók, ha tudtok, a többi nem számít!