Fele- Más

Gödöllői életemhez szorosan kapcsolódik a címben említett egyesület.

Sérült gyermekeket nevelő családok egyesülete volt, Fele-Más egyesület a sérült gyermekekért  néven alakultunk. A „logónk” egy fél szív, amiből kikandikál a napsugár. – Ennek az egyesületnek az  elnökeként tevékenykedtem - tüneményes gyerekekkel, családokkal. Olyan családokkal, akik soha, egy percig sem kérdőjelezték meg, hogy fogyatékkal élő gyermekeiknek joga van-e családban élni, hanem felvállalták, gondozták őket, erejükön felül. Az egyesület megalakulása után a terhek kicsit (remélem, nem hangzik nagyképűen) könnyebbek lettek, hisz ott már többen voltunk, tudtuk egymást segíteni.

Imádtam ezeket, a gyermekeket, mert olyan tisztán, és őszintén, ahogy ők szeretni tudnak, senki más nem képes.

Szívemben élnek halálomig. Zsuzsóka, akivel ha találkoztunk, a szeme úgy felragyogott, mint a fekete gyémánt… Györgyikém, aki bot nélkül nem volt képes járni, de ha meglátott, egyedül, széttárt karral jött az ölembe. Gergőce, aki mozgás, és beszédképtelen, de énekelt nekem! Lacika, akivel bárhol találkoztunk, kiabálva rohant, és kaptam a „medveölelést”. Áron, a tüneményes DAWN koros, akinek csak a gitáros nő voltam, mert tőlem kapta a gitárját.

Szép emlékeim vannak erről az időszakról, mert nagyon hasznos, és főleg fontos feladatot tudtunk végezni, sok segítséget tudtunk adni a családjainknak.

Ha este tíz órakor csörgött a telefon, nem érdekelt az idő, addig beszélgettem a hívó féllel, míg éreztem, hogy megnyugodott. Naponta hálát adtam a Jóistennek ezért a jószolgálati munkáért.

Az egyesület munkája akkor csúcsosodott ki, amikor sikerült a Nefelejcs napközi otthont létrehozni. Hálás vagyok az ottani Önkormányzatnak, mert felvállalták a kezdeményezést, s egy év, szervezés, tervezés után megnyitotta kapuit a Nefelejcs otthon.

Ide azok a gyermekeink is jöhettek, akik 24 órás felügyeletre szorultak.

Megrázó volt, amikor Zsuzsóka édesanyja a következő szavakkal fordult hozzám: Köszönöm Katikám! Képzeld el: 17 év után először sétáltunk a papával kettesben egy órát!

Egészen addig nem fogtam fel, mennyire fontos a munkám, mennyire fontos az összetartás, mekkora szükségünk van egymásra.

Szép, felelősségteljes szakasza volt életemnek. Nehéz, próbás, és néha még hiányzik.

Leginkább az a hatalmas szeretetburok, a szeretetbolygó, amin élhettem, gyermekeink által.