2013.11.06. 14:34, Nemes Kiss Katalin
Lélektől lélekig.
Gyermekkorom nagyobb részét Makón éltem. Újvárosi lány voltam, az Újvárosi Református templomban kereszteltek, a mellette lévő általános iskolába jártam. Nagyanyámmal sokat jártam piacra, a népboltba, szerettem a vele való sétákat, együttléteket. Sokszor elmentünk egy kovács műhely előtt, ahol mint afféle cserfes kisleány, mindig megálltam, s elbűvölve figyeltem a kovács mester munkáját, aki boldogult nagyapámmal egy iparkamarába tartozott. A mesternek mindig volt egy-egy jó szava nagyanyámhoz, engem pedig mindig kitüntető szeretettel fogadott, feleségével együtt.. Ünnepnap volt az életemben, ha nagyanyám megengedte, hogy náluk lehessek egy kicsit. Agyon tömtek süteménnyel, édességgel, határtalan szeretetükön pedig úgy ringatóztam, mint nyugodt tavon a csónak. Sokszor kikunyeráltam az ott alvást, s ezek a mai napig, mint csodálatos mese jelenítődik meg az életemben. Sokan vagyunk testvérek, de itt csak én voltam a fontos, csak rám figyeltek. Este a finom dunna alá bújva hallgattam a csendes szuszogásaikat, s reggel a finom kakaó illatával, friss, ropogós kiflivel a mennyekben éreztem magam.
Egyik alkalommal Mezei bácsi felesége megkérdezte, hogy: mit szeretnél születésnapodra, Katicabogár? S én azonnal rávágtam: egy nagy alvós babát! Nagyanyám összeszidott, hogy nem illik ilyen drága ajándékot kérni, hazáig kárpált, úgyhogy nagyon elszégyelltem magam, s elhatároztam, ha legközelebb találkozunk, bocsánatot fogok kérni az illetlenségemért.
Május vége volt, s a heti piacra mentem nagyanyámmal. A kovácsműhely előtt elhaladva utánunk szólt a Mezei bácsi, beinvitált bennünket, és a feleségével együtt elém tettek egy hatalmas dobozt. Kibontottam, és selyempapírba csomagolva a világ leggyönyörűbb, legnagyobb alvós babája volt benne. Megtelt a szívem hálával, örömmel,, és boldogságomban olyan keserves sírásba kezdtem, hogy alig bírtak megvigasztalni. Négy éves voltam ekkor.
Telt az idő, s a baba végig kísérte az életemet. Az idő múlásával elfoglalta helyét a vetett ágy közepén, díszként, de ahányszor ránéztem, mindig éreztem azt a végtelen boldogságot, amit pici leánykaként éreztem. Valahogy úgy éreztem, hogy a Mester úr, és felesége simogatja meg a lelkemet. Elkerültem Makóról, sokfelé laktam szüleimmel, mert édesapámat a diktatúra, s az 56-os szabadságharcunkban való részvételéért nem hagyta sokáig egy helyen, utánanyúltak, s bizony, olyankor csomagoltunk, s jött egy újabb kis falu, újabb ismeretségek, újabb iskolák, csak a baba maradt az egyetlen állandóság az életemben.
Pár éve egy irodalmi lapnál kezdtem publikálni, sok új ismeretségem lett, barátokat is szereztem, de egy valakivel azonnal közös hullámhosszon gondolkodtunk, s ez bizony a mi Drága Gizikénk. Az élet azonban nagy szervező, s életemnek ez a szakasza lezárult. Szinte minden kapcsolatom megszakadt azokkal, akiket ott megismertem, csak Gizussal nem . Megmaradt a szívemben, ott volt, a közepébe, s ha eszembe jutott, mindig egy kis fájdalmat éreztem. Hiányt éreztem. Tudtam, hogy közünk vagy egymáshoz, éreztem, tudtam, hogy nagyon mély megfoghatatlan ”valami” de összeköt bennünket.
Pár héttel ezelőtt - október 10-e környékén beszélgettünk Gizikével, s akkor megtudtam, hogy nagyapja Makón élt, szerszámkovács volt a mestersége. Bele remegett a szívem, olyan izgatott lettem, hogy gyorsan, szinte követhetetlenül tettem fel a kérdéseimet, s aztán sírva, nevetve meséltem el Gizikémnek az első alvós babám történetét, amit még mindig féltőn őrizgetek!
56 év után, összehozott bennünket egy lélekszál, az a lélekszál, ami az unoka, és nagyszülők között szövődik, ami a „fogadott” unoka, s „fogadott” nagyszülők között szövődik.
Hiszem, hogy Mezei bácsi, és Mezei néni most boldogan mosolyognak, mert sikerült összekötnünk a szeretet szálát. Lélektől lélekig.
2013. november 6.
Ez azért valami! Csodálatos ! Hogy érzitek magatokat egy ilyen találkozás alkalmából? Kívánom legyen sok örömötök egymásban és nosztalgiázzatok sokat,de jusson belölle nekünk is. Isten óvjon beneteket.