Állatkert

Manócska nagyon szerette az állatkerti sétákat. Minden állat előtt megálltunk, leírtam neki, milyen formájú, érzékeltettem a méretét,- a saját magasságához képest, próbáltuk a vadállat szagát megérezni, hallgattuk a hangjukat, s a ketrecek előtt lévő ismertetőtáblákat felolvastam, hogy ismeretei bővüljenek.

Rendszeres látogatók voltunk, s ha lehetőségem volt, minden alkalmat kihasználtam, hogy fiacskám le is tapogathasson egy-egy állatot, rovart, hüllőt. Igyekeztem, amit csak lehet megláttatni vele, tapintás által is.

Azt gondoltam, hogy Mayának is ugyanilyen örömforrás lesz az állatkerti látogatás, de vele valahogy sohasem volt szerencsénk.

Kicsike volt, három éves, amikor arra gondoltam, hogy egy állatkerti séta az állatsimogatóban tett látogatással kiváló program lehet.

Élvezte mindkét csemetém a nagy sétát az állatok között, s a nap fénypontjaként az állatsimogatóba mentünk. Janókám ismerősként nézte (vakoknál kézzel tapintás) az állatokat, de az én Szélvész kisasszonykám megszeppenve kapaszkodott a kezembe, mozdulni sem akart mellőlem. Leguggoltam mellé, hogy bátorságot öntsek belé, de ebben a pillanatban egy kecskebak hátulról nekifutott lánykámnak, s akkorát taszított rajta, hogy az udvaron található egyetlen pocsolyáig röpült az én csöppem. Hófehér ruhácskája, arca, keze csupa sár lett, s az ijedtségtől még órák múlva is fel-felzokogott.

A rossz emlékű állatkerti séta után sokáig meg sem lehetett említeni kislányom előtt, hogy valaha még egyszer odamenjünk.

Ám az idő a legrosszabb emlékeket is elhalványítja, s legközelebb, mikor fiacskámmal állatkertbe mentünk, kislányom is velünk jött.

Gyönyörű idő volt, jól éreztük magunkat, szinte minden állatot megcsodáltunk már, s én magamban felsóhajtottam, hogy nem történt malőr, amikor…

Amikor is a teve ketrece elé értünk. Életemben először láttam tevét köpni! S pont az én lányomra!

Óriási üvöltést rendezett a picinyem, az undortól hányt, majd kijelentette, hogy soha többet nem jön ide. Két évig az állatkert tájékára sem mentünk.

Két évvel később az osztályomat kirándulni vittem Budapestre. Szociálisan veszélyeztetett gyerekeket tanítottam, óriási élmény volt nekik a kirándulás, s természetesen ebbe az állatkerti séta is beletartozott.

Kislányom fenntartás nélkül velünk tartott, az ő emlékeiben már elhalványultak a rossz emlékek.

Remekül éreztük magunkat, nekem külön öröm volt látni diákjaim felszabadult boldogságát, s azt, hogy mennyire odafigyelnek egymásra

A séta utolsó szakasza a nagymadarak kifutójához vezetett. Kislányom figyelmét felkeltette a páva, s mire szólni tudtam volna, már a korláton állt, mélyen behajolva figyelte a páva pöffeszkedését, s sikongatott, mikor a páva a farkát legyezőként széttárva föl s alá sétálni kezdett.

A hangjára felfigyelt a közelében álló pelikán, gyors mozdulattal kislányom előtt termett, s a következő pillanatban lányom feje eltűnt a pelikán szájában!

Nagyon megijedtem, odaugrottam, s Mayát lábánál fogva kirángattam a pelikán nagyra tátott csőréből. Körülöttünk mindenki a hasát fogta a nevetéstől, de nevettem én is, s kislányom is. Megúszta a kalandot két mély karcolással a feje két oldalán.

Természetesen azonnal bevittük a közelben található gyermekkorházba, ahol ellátták a sérülését, tetanuszoltást is kapott.

Az osztályban egy hét múlva dolgozatot írattam a diákjaimmal a kirándulásról. Idézek egy dolgozatból, ami akár az összes is lehetne: Pesten voltunk, és a tanító néni lányát bekapta a pelikán.

Állatkertben az eset óta egyszer voltunk kislányommal. Már tizenhárom éves forma volt. Mindig az út közepén maradt, s udvarias távolságtartással viselkedett minden látnivaló iránt.