Gyógyír

Néhány éve rendezte át a lakást. Úgy helyezte el az asztalt, hogy míg mellette ült, kiláthasson. Nem csak a konyhából, de a szobából is rálátott a kis ligetre. Volt, hogy csak néhány pillanatra időzött el tekintete a fákon, de a tudat, hogy ott vannak, a stabilitás biztonságával töltötte el. Reggelente, míg forró teáját kortyolta, kedvencével, a nyírfával társalgott. Az utóbbi időben, amióta a gyermekei kirepültek, vele osztotta meg gondolatait. Minden rezdülését ismerte. Amikor a levegőbe szagolt, felismerte az idő változását. Egyben békét, nyugalmat adott, mert összekötött az üzenettel, amit tőle megerősítésként kapott. Az évszakok gördülését nagy biztonsággal sejtette meg néhány nappal a valós váltás előtt.  Idegen szeme ebből csak annyit érzékelt volna, hogy a levelek valahogy más hangulatban kötődnek az ágakhoz. Nemrégiben letört sudarát egyetlen mérges vihar sem tudta még magával vinni, a madarak örömére. Így is a négyemeletes ház fölé emelkedett. Csúcsából kívánt fél ötkor jó reggelt a közelben portyázó feketerigó. Nem csak neki volt törzshelye, cinkék, tengelicek, zöldikék, meggyvágók startoltak el innen telente rövid röptéikre a madáretetőhöz. Amikor egyedül volt otthon, neki mesélte el a nap történéseit. A fa belátott a lakásukba, az életükbe. Meggyőződése volt, hogy mindent tud róluk. Együtt nőtt fel a gyermekeivel. Nyúlánk termetével közel harminc éve díszítette a partoldalt. Észrevétlen alakult érett, karcsú hölggyé. Egy valamiről sosem esett szó köztük, barátságuk legelejéről.     

Tél elején költöztek, mosolygós babával. A következő tavaszon gyakran töltötték a délutánokat a kicsivel a ház előtt. Terepet rendeztek, parkosítottak. Tuják, fenyők, vadgesztenyék, hársak, madárberkenyék társaságában érkezett. Szépen alakultak mindannyian. Néhány nap távollét után döbbenettel látta, hogy valaki a kánikula kellős közepén kegyetlenül, teljes keresztmetszetében derékba törte a nyírfát. Mindössze vékony szürkésfehér kérge tartotta. Levelei élettelennek tűntek. Az asszony a sérült részt óvatosan visszaillesztette, nedves vattatekerccsel körülvette a sebet, lepedőből tépett csíkokkal szorosan körbefonta néhány réteggel, amire fólia került. Mankóként karót vert mellé, ahhoz rögzítette.  Szomszédok lenéző pillantását érezte a tarkóján, amikor napkeltekor, vagy esténként óvatosan hűvös vizet csurgatott a pólyára. Férje mintha szégyellte volna felesége szélmalomharcát, nem nyilvánított véleményt,- falusi lány,- mosolygott csendben a dolgon. Aztán a hamarosan érkező ősz segítségükre sietett. Lefésülte a szomszéd fákról  a színes lombot, nem mutatkozott hát különbség közöttük. A korán érkező tél különösen hosszan borított rájuk kemény hótakarót. Tavasszal aztán mindenki meglepetésére néhány gyenge levél mégiscsak kipattant a rügyekből. További itatásra szükség már nem volt, de a gyolcs csak a következő nyárra került le. A forradást,  ami arra időre emlékeztet, csak az asszony tekintete simítja meg nagy nyugalmában. 

Gyönyörű éke ma is a parknak.

Az elmúlt tavaszon a közeli elkerülő út mellé facsemetéket telepítettek.  Néhány hétig csodálhatták az arra járók. Egy vasárnap reggelre következetesen minden másodikat kitörték úgy fél méter magasságban. Gondolkodás nélkül ösztönösen szedte össze a szükséges dolgokat. Mindent ugyanúgy tett. Ugyanazzal az aggódással, pontossággal, illesztéssel, öntözéssel. Most is érzett hitetlen tekinteteket, de ettől még erősebbnek, még dacosabbnak, még magabiztosabbnak érezte magát. Pár hét küzdelem után egy langyos alkonyon a látványtól elállt a lélegzete. A felső rész hirtelen teljesen elvesztette a leveleit, ágai megmásíthatatlanul váltak meg az élettől. Az asszony csalódottan, bénán állt. Azt találgatta, hol rontotta el. Túlságosan magabiztos volt. Túlságosan körbeajnározta a dolgot. Nagyon-nagyon akarta a..sikert. Büntetésből nem sikerült, gondolta. A csalódottság és szégyen könnye szaladt végig ráncai gödrében. Egyenesen le a fa tövéhez. Szinte hallotta, amint földet ért. Nem volt elég alázatos, korholta magát. Másnap reggel aztán hosszas töprengés után azzal zárta le a dolgot, hogy kétszer nem kaphatja meg az ember ugyanazt.

Idén nyárelőn a túloldalról azon mosolygott legbelül, hogy a meggyötört fácskák tövébe mégiscsak üde hajtások bújtak.                      

Bélyegkép: Boris Vanessza