Bagyi

Gyereklányként sohasem hordtam nadrágot, az fiú viselet volt. Annyira belém lett nevelve, hogy felnőve sem váltam nadrágossá, csak a negyvenes éveim körül kezdtem hordani. Igen kényelmes viselet, ennek ellenére szoknyában van igazán komfortérzésem.

Maya ruhás kislány volt, kora tavasztól késő őszig szoknya, télen, hidegben nadrágviselete volt.

Kompromisszumot kellett kötnöm a lányos, és fiús viselet között, mert Mayai igazi sárbatoppantó ördögfióka volt, aki bárhol, bármikor képes volt leülni, elábrándozni az élet dolgain.

(Volt rá eset, hogy a Blaha Lujza téri aluljáró lépcsőjén ült le, s a sürgetésemre csak annyit mondott: Ne zavarj, kérlek, most gondolkodom!) Lányos neveléséhez tartozott a baba.

Rengeteg babája volt, két éves korára talán harmincat is meghaladta a számuk.

Születésnapot ünnepelni mentünk Gödöllőre a szüleimhez.

Édesapám fogadott bennünket, édesanyán a városban volt, Maya születésnapi tortájáért ment.

Maya papa szemefénye volt: kölcsönös imádattal lógtak egymáson. Maya első szava nem mama volt, hanem apapa. Ez is mutatja, mennyire szoros volt az ő kapcsolatuk.

Papa bevezette Mayát a szobába. A kiságyban egy nagy, szőke hajú játék baba feküdt.

Mayának akkorára kerekedett a szeme, mint egy teniszlabda, s elhalóan csak annyit sóhajtott: Bagyi.(Bagyi, azaz nagyi - az édesanyámat szólította így).

A babával csak annyi gondunk volt ekkor, hogy akkora volt, mint ő maga, de puha párnateste kiválóan szolgálta a pihenését, játékot. Egy pillanat alatt örök szerelem szövődött Bagyi baba, és lánykám között.

Bagyi a mai napig meg van. A többi babát elajándékoztuk, de Bagyi örök.

Ha gondja, baja van lánykámnak, a mai napig Bagyi a vigasztaló.