Gyermekkorommal kezdeném.
 

Édesapám 43 éves volt, mikor megszülettem első gyermekként, a második házasságából. Egész életében gyermekre vágyott, ami nem sokáig adott meg neki. Egyszer csak felfigyeltem az Úrhoz küldött imájára, és elindultam a leszületésre váró lelkek közül. Éreztem jó döntést hoztam. Miután megérkeztem a földi szolgálatra, különös gondot fordítottak rám, Apám őrzött, vigyázta minden lépésemet, legszívesebben a hátán hordott volna mindenhová. Persze ezt a dolgos hétköznapok nem tették lehetővé, de a hétvégék minden percét együtt tölthettük. Amióta vissza tudok emlékezni, vasárnap reggel elindultunk a Fogadalmi templomba. A keresztelő oltárnál álltunk meg ott térdepeltünk a mise alatt. Annál az oltárnál, ahol kereszteltek. Hazafelé menet a Hági étterem előtt vezetett az utunk, ahova betértünk. A vadászterem biliárdasztalánál vártak apukámra a barátai. Megkaptam a málnaszörpömet, ő egy pikoló világos mellett, a barátokkal elbeszélgetett és biliárdozott egy keveset. Cserfes gyerekként be nem állt a szám, a heti élményeimről beszámoltam. Sokszor olyanokat is elmeséltem, amit egyáltalán nem kellett volna, ilyenkor jókat nevettek, aminek örültem, mert azt hittem, jót cselekedtem. Soha nem kaptam ki, sőt még szóba sem hozták, hogy nem jókor és jó helyen produkáltam magam. Nyáron a Virág cukrászdában kaptam egy kisadag fagyit, tejszínhabbal. A főzött tejszínhabot nagyon szerettem, enyhén mandula ízét ma is érzem a számban. Télen, pedig, a híres Z. Nagynál kaptunk be egy süteményt.
Na, erről nem beszéltünk otthon csak, ha muszáj volt, mert édesanyám haragudott, az ebéd előtti nassolásért. Miután elfogyasztottuk az ebédet, következett a délutáni szieszta. Csak édesanyám maradt talpon, a konyhában szorgoskodott, mire elvégzett, mi puccba vágtuk ismét magunkat, ha otthon játszott a SZEAC, így hívták akkortájt a focicsapat klubját. A stadion a Tisza parton volt. Fél Szeged járt akkoriban meccsre, emberek a villamos lépcsőjén lógtak, hömpölygött a tömeg a stadion felé. Sokan a kerítéshez támasztott biciklikre állva nézték a derbit. Pár névre még ma is emlékszem… Dezsőfi, Zallár, Hajós…
Jaj, hát tudjátok-e, hogy Sándor (Csikar) az aranycsapat tagja is szegedről indult? Cserepes sori szegény gyermekeként, a Mátyás téri grundon bontogatta a szárnyait, igazi bőrfocit a Cserepes sori pályán labdaszedő gyerekként fogott a kezébe először. Elkalandoztam…

Szóval délután ott kiabáltam, pici lánykaként édesapám mellett bíztattam a csapatot. Mire hazaértünk, olykor be is rekedtem. Édesanyám nem szerette ezeket a közös programjainkat. Mi természetesen hajthatatlanok voltunk, véd- és dacszövetségben harcoltunk a jogainkért.
Így múltak az évek, miközben változott a világ. Áttették a bajnoki fordulókat szerdára. Iskolás éveink alatt felső tagozatban egyik héten délelőtt, másik héten délután jártunk. Szomorúan vettem tudomásul, hogy csak édesapám beszámolóiból ismerhettem meg a meccsen történteket. Barátnőmmel, Arankával, akivel a két nagy bűnömet is elkövettem, rájöttünk a megoldásra. Fejfájós gyerek voltam, amikor hazaküldtek, ő szokott hazakísérni.
Elérkezett a nagy rangadó, a rivális Vasast fogadtuk. Talán a nagy izgalomtól, vagy attól, hogy nem lehetünk a meccsen, megfájdult a fejem már az első órán, és rutinosan ráhajoltam a padra. Nem sokára Aranka készülhetett a kísérethez. Gondolom a friss levegő tette, de már az első utcasarkon felocsúdtam. Ha már kapun kívül voltunk és egészséges lettem, elmegyünk a meccsre, döntöttünk. Igen ám, de csak nem cipeljük a táskánkat magunkkal, az még valakinek feltűnhet. Útba esett a Gyevi temető. Elrejtettük a táskánkat és irány a Tisza parti stadion. Óvatosak voltunk, a körtöltés felüli kapun mentünk be, és elvegyültünk a tömegbe. Szent meggyőződésünk, hogy a mi biztatásunk is hozzájárult a győzelmünkhöz. Óriási volt az öröm, az emberek nem mozdultak, a kőpadokra leterített napilapokat megsodorták, fáklyaként meggyújtották, miközben ezt skandálták: „Ég a Vasas, mint a rongy, füstöl, mint a trágyadomb”. Balhéra nem emlékszem, de arra igen, ilyenkor több volt a rendőr, és a tribün (lelátó) mögött 2 lovas rendőr is galoppozott.
Szerencsésen megúsztuk ezt a kalandot. Este édesapám elmesélte a gólokat, kissé megszépítve, ahogyan onnan lehetett látni, ahol ő ült…
Nem sokára jött az év durranása a Fradi meccs. Erre már forgatókönyv készült, minden jól előkészítve. Szerepcsere. Aranka lett „beteg” én lettem a kísérő. Az útvonal megegyezett, a temetőtől a Tisza partig. Hátsó ajtón be. Csodálatos meccs volt, nagyszerű játék, mesébe illő gólok, ismét győzelem. Örömmámor. Zengett a stadion „Egy forint a meleg lángos, kikapott a Ferencváros”. Ünnepelt a szurkoló gárda, senki nem akart indulni, ameddig a játékosokat látták. Ők meg csak álltak, hagyták magukat ünnepelni, és boldogan integettek. A Fradi-sokat a sípszó után rögtön elnyelte az öltöző homálya. Egyébként, édesapám után én is másodsorban, a SZEAC után, Fradi drukker voltam, de csak akkor, ha nem ellenünk, játszottak. Amikor utolsó játékosunk is elhagyta a pályát, mi is elindultunk, az ember lavinával. Ez lehetett az oka, hogy édesapámmal összetalálkoztunk az oldalkapunál.
Most is látom a csalódottságtól és meglepetéstől elpiruló arcát. Szinte kiabálta, „hát te hogy kerültél ide”. Megfogta a karomat, és kivezetett a stadionból. Nem fogta erősen, még is úgy éreztem, leszakad a kezem, és elsüllyedek szégyenemben. Szegény Arankához nem is szólt, tudta, hogy a ludas én lehetek, a barátnőm csak áldozat. Egész úton arról beszélt, milyen csalódott, soha nem lesz belőlem jó ember, nézzem meg a kistestvéreimet –hárman voltunk lányok-, azokkal soha nincs baj, ők nem szomorítják el a szüleiket. Az örökös temetőbe járás, meg kifejezetten rossz lélekre vall. Nem jött be velünk a táskáért. A temetőkapuban Arankától elköszöntünk. Akkor ott talán véget is értek volna a temetői kalandjaink. ha nem tanultunk volna biológiából a csontokról, de erről majd később.
A hazavezető úton azért biztosított, hogy nem mondja el édesanyámnak a történetet, de még gondolkodik a büntetésemen. Bűntársammá ekkor vált imádott édesapám. Azt hiszem tényleg a kincse voltam, ahogy mondta, mert soha nem jutott eszébe, mi lenne az a méltó büntetés, ami akkor kijárt volna akkor nekem…

kép: Boris Vanessza alkotása