Október 23 án délután három óra körül értesültem a pesti eseményekről. Tudtam, hogy igen feszült a politikai helyzet, édesapámmal mindig minden kényes kérdést már egész fiatalon megbeszéltünk, így nem volt kétséges előttem, hogy betelt a pohár. Most is, mint mindig, áttekintettük a helyzetet. Vidékre elég lassan jöttek a hírek, ezért én huszonnegyedikén reggel felpattantam a lemezvillás százas Csepelemre, és elindultam Budapestre unokatestvéremhez, aki az akkori Tolbuchin körúton lakott. Elég körülményes volt az út. Öcsit nagy nehezen megtaláltam, aki nagyon lelkesen mesélt az eseményekről. Mint az előző írásomban elmondtam, kisebb gócok jöttek létre, unokatestvérem a Corvin köziekhez csatlakozott, illetve szervezték a teendőket. Délután indultam vissza Ráckeresztúrra. Elmondtam édesapámnak mit láttam és tapasztaltam, elhatároztuk, hogy csatlakozunk a felkelőkhöz. Én megszerveztem a nemzetőrséget, édesapám a munkástanácsokat segítette életre kelteni. Már másnap tíz-tizenöt fiatal, köztük katonaviselt ember is jelentette, hogy csatlakozik hozzánk. Úgy terveztük, hogy felmegyünk Pestre, és Öcsin keresztül hozzájuk csatlakozunk. A nemzetőrség parancsnoka lettem, úgy döntöttem, hogy előbb körülnézünk az Ercsi laktanyába, mert fegyver nélkül mit érünk, gondoltuk kérünk, vagy "kölcsönveszünk fegyvereket".
Érdekes dolog történt, azt gondolom ekkor már huszonötödike vagy huszonhatodika lehetett, az úton minden felé az árokban fegyverek hevertek, dobtáras géppisztolyok, ládaszám lőszerek, kézigránátok. Egész kis fegyver arzenált gyűjtöttünk össze, ezeket a fegyvereket a távozó tisztek, és katonák szórták szét. Az összegyűjtött fegyverekkel tértünk haza, azaz az akkori tanácsházához, ugyanis a tanácsházát is üresen hagyták, egy lélek sem volt, mi birtokba vettük, és a pincébe hordtuk a sok fegyvert. Közben Pesten már egész háború kezdődött. Az ávósok az oroszok lőttek mindent, ami mozgott. A felkelők nem féltek, nem hátráltak viszonozták a tűzet, sokszor menekülésre fogták az ávósok és a ruszkik. Nem volt kímélet, viszonozni kellett a tüzet, vagy mi, vagy ők. Már a fiatal felkelők a tankoktól sem ijedtek meg, rájöttek, hogy a tankból csak kis szögben előre látnak, ezért az oldalukat közelítették meg, és dobták a tankra, vagy a tankba a Molotov koktélt, ez egy benzines palack tele benzinnel, és benne egy kilógó kanóc, amit meggyújtottak, és már repült is a célba.

* 

Hihetetlen gyors volt a szervezés, és az elszánt akarat, hogy végleg leszámoljunk az ellenséggel. Nem volt félelem, hisz tudtuk, hogy nincs más választásunk, győzelem, vagy halál. Ismerve a bosszúálló kommunisták vérszomjas múltját, Rákosi és társai kegyetlen megtorlásait, mindenki ellen, aki nem volt az ő táborukhoz való. Tehát semmi sem tántorított el attól, hogy minden áron végleg leszámoljunk a kommunizmus magjával, az ÁVH val, hogy megteremtsük végre a szabad független Magyarországot. Budapestről több alkalommal is jöttek fiatalok, hogy hírt hozzanak, és élelmet gyűjtsenek a felkelőknek. Ez arra sarkalt, hogy megszervezzek egy szállítmány élelmet a felkelők, és a kórház számára, ezt tanácsolta unokatestvérem, amikor a kis Csepel motorommal "felderítő" Útra indulta Pestre. Nem akarom részletezni! Életem legszörnyűbb látványa tárult elém. Csak a Móricz Zsigmond kőr útig tudtam eljutni. Mindenütt holttestek, kiégett tankok, összeégett orosz katonák, még perzselődő testük égett hús szaga terjengett. Nem lehetett motorral tovább menni! A motoromat a mozi beugrójában hagytam, és gyalog indultam tovább, vállamon a dobtáras, azt még álmomban is magamnál tartottam. Csak kis utcákon lopakodva lehetett haladni, fütyülő lövések hol távol, hol egész közel süvítettek. A Szabadság hídon nem lehetett átmenni, mindenütt kemény harcok nyomai voltak láthatók, egy felkelő igazoltatott, és átsegített a másik oldalra. Öcsivel nem találkoztam, miután felmértem a szörnyű valóságot, elindultam vissza a motoromhoz, és nagy nehezen haza értem, már sötét volt.
A harc hihetetlen méreteket öltött, mindenütt ávéhás orvlövészek, pufajkások, akik mindenkire lőttek. Másnap megszerveztem társaimmal az élelmiszergyűjtést. Az akkori postán, ami a községházával szemben volt, a postamester asszony felajánlotta segítségét. Minden házban volt, úgynevezett néprádió, amit a postáról lehetett bekapcsolni. Lehetett felhívásokat közölni a lakossággal, a postamester megengedte, sőt mivel neki volt tapasztalata, az élelmiszer gyűjtés szövegét is beolvasta a néprádióba, amit mindenki figyelt, mert ez volt a legbiztosabb hírforrás, reméltem sikerrel járunk és lesz elég élelmiszer, amit Pestre vihetünk a kórházba. Nagyon sok sebesült volt a kórházakban, ezért úgy döntöttem, ha elég élelmiszer gyűlik össze, akkor azt egy kórházba visszük.

*

Az élelmiszergyűjtő akciónk sikerült. Több alkalommal is sikerrel szállítottunk Pestre élelmet. Most csak azt az egy utat, ami majdnem rosszul végződött mondom el. A megszokott módon történt minden, a Csepel teherautó megtelt, állandó sofőrünk Pityu is készen állt az útra, szegény nem régen halt meg. Valaki kézzel, lábbal integet, hogy álljunk meg, egy libát szorongatva kiabált, a liba lába össze volt kötözve, ezt még vigyétek el a kórházba, biztos örülnek neki. Én nem nagyon örültem, mert nem tudtuk hova tegyük. Egyik társam, aki velünk jött mondta, add ide, majd én fogom, mivel a platón még két nemzetőr társam ült. Nagy nehezen elindultunk, és minden baj nélkül elértük a célállomást, a kórházat. Valóban nagyon örültek az adománynak, a főorvos úr megköszönte az ajándékot, tájékoztatott a szomorú valóságról, és lassan haza indultunk. A Bocskai úthoz értünk, a feneketlen tó mellett, egy pufajkás csapat megállított minket, és egy nagy udvarba terelte kocsinkat, talán városház, vagy valamilyen hivatalos épület lehetett. Leparancsoltak bennünket a kocsiról, és teljesen átvizsgálták az autót. Találtak az ülés alatt egy TT típusú katonai pisztolyt. Nem tudtam, hogy az ülés alatt fegyver van, soha nem volt nálunk fegyver, ha vöröskeresztes zászló védelme alatt mentünk. Falhoz állítottak minket, és azt gondoltam, hogy ez volt az utolsó utunk az életben. Az egyik pufajkás géppisztolyt szegezett ránk, és a kapun egy orosz oldalkocsis motor kanyarodott be a kocsink mellé kanyarodott. Megállt a pufajkás mellett, és oroszul mondott neki valamit, inkább kérdezett, a maflaképű pufajkás valószínű, nem tudott oroszul. Gesztikuláltak az orosz tiszt üvöltött, és egyre a vöröskeresztes zászlóra mutatott, és a másik orosztól kérdezte mi van a kocsiban. A társa keveset beszélt Magyarul, és megkérdezte mit csinálunk, hol voltunk, és mit szállítottunk? Elmondtam, hogy élelmiszert vittünk a kórházba. Na pasli, pasli, mutatott a kapu felé, mi bevágódtunk a kocsiba, Pityu rükvercbe kapcsolt, és mint a villám hagytuk el a majdnem vesztőhelyünket.
Soha nem gondoltam, hogy egy orosz tiszt fogja megmenteni az életünket.
Nem csak a kalandos utunk miatt választottam ezt a történetet, hanem ennek a történetnek előzményei vannak.
Heffler András barátommal, aki akkor a magyar rádió Vasárnapi Újság főszerkesztője volt, elhatároztuk, hogy meg keressük azokat az embereket, akikkel együtt voltunk egy internáló táborban, a település nevét majd a későbbiekben megemlítem. Készített velem egy riportot, amiben kértük, jelentkezzenek, akikkel akkor együtt raboskodtam. Nem sok esélyt adtam, hogy valaki is él bajtársaim közül, ugyanis én voltam tizennyolc évesen a legfiatalabb, legtöbbjük harminc fölöttiek voltak. Édesapám, akivel együtt raboskodtam negyvennégy éves volt. egy két hét múlva kaptam egy telefonhívást, és a kórház főorvosának leánya hívott, aki emlékezett rám, illetve a libára, elmondta mennyire örültek az adománynak, és milyen "lakomát csaptak"természetes idézőjelben. Édesapja már nem él, de sokszor emlegetett bennünket, a hölgy már nem fiatal, a Makovecz társaság tagja, igaz Magyar-honleány. Így esett.

folyt. következik