Minden nap egy nap, mondja egy mondás, azonban nem minden nap egy forma. Ezt sokszor megtapasztaljuk, érezzük a saját bőrünkön.
Tapasztalataink azt mutatják, hogy azért szép és színes az életünk, mert teszünk róla, vagy mások tesznek annak érdekében, miből kifolyólag változatossá válik. Vannak biza kellemes és szép napjaink, melyeket annyira szeretnénk örökké tenni és az időt megállítani. Ilyenkor azonban szalad az idő, pillanatoknak tűnnek az órák. Ilyenkor szárnyakat kapunk, valósággal száguldunk, élvezzük az életet, a munkát.
Ennek az ellenkezője, amikor az az érzésünk, hogy minden ellenünk fordult. Összetörünk, lelkivilágunk a padlóra kerül. Annyira szeretnénk ilyenkor, hogy az idő múljon, szaladjon és felejtsünk, változtassunk.
Nagyon nehéz, pillanatok melyek kihatnak érzelmi életünkre, főképp, ha a problémáink forrása onnan jön, Nincs semmire kedvünk, nincs életerőnk, kedvünk. Ilyenkor keressük a magyarázatot. Legtöbbször a kívülállókat hibáztassuk, mindig másokba keressük a tévedéseket, a bűnbakot.
-Miért is?
-Honnan jön ez a magatartásunk?
Nem állunk meg nagyon sokszor, csak rágódunk, maródunk, a helyett, hogy a tükörbe nézzünk, kívülállók nélkül, csak úgy magunkra.
Nincs belsőtartásunk beismerni magunknak a valóságot.
Kiemelkedő fontosságú ez a tényező.
Ha van bátorságunk ezt megtenni, akkor van tartásunk, van belsővilágunk. Ebben az esetben a hiúságunkat békésen fékezzük, józanon, egészségesen.

Van azonban egy másik túlsó oldala az életünknek. A mélyebb érzelmi világunk, mely a legtitkosabb, a legmélyebb. Nagyon hevesen éli meg az ember, amikor a lángja forrón lobban. Valósággal éget és hagyjuk, hogy melegítsen kellemesen. Sokszor éltük már át és éltünk vele. Nagyon sok emlékünket őrizünk ebből következően. Estenként ülünk és fényképeket nézegetünk, emlékezünk. Mindenikhez kapcsol egy különös emlék, valami, ami végett felejthetetlené vált. Érdekes, hogy mindig a szép jut eszünkben. Szürkeállományunk mintha fel volna lázadva a rossz ellen. ha átgondoljuk, neki van igaza, csak mi nem hallgatunk rá. Lázadunk, bosszút forralunk, majd lassan feledésbe merül, hogy évek múltján megszépüljön.
Van egy nagyon közeli barátom, akivel nem rég történt meg a szerelem nyila a Kupidon által kilőtt eltalálta. Nincs is ezzel gond, mivel természetes is lehetne, volna, mondhatnám csak.. Tiltott gyümölcs, rejtett titkos érzelem. Annyira kisugárzik az arcán, amikor a szeretett személyre néz, vagy a telefonon hallja a hangját. Némán, magamba szállva nevetem meg, úgy hogy ne tudjon róla. Nem rosszindulatból, csak magam látom ezelőtt húszon évvel. Milyen szépé teszi az ember életét. Naponta átélt boldogság, felejthetetlen pillanatok melyek hiányában nincs élet. Érző léleknek nincs élet szerelem, szeretet nélkül. De szép is, amikor az élet megadja azt, amire szüksége van a halandónak, a hittel élő embernek. Az embert az állatoktól egyik megkülönböztető dolog az érzelmi életre. Az, aminek köszönhetjük létünket, napjainkat, hiszen annak idején a szüleink is szerelmesek voltak egymásban és mi ennek vagyunk a gyümölcse.
Sajnos napjainkban egyre kevesebb az érző igazán szerető emberi lény. Valahogy úgy érzem, mintha minden csak egy pillanatról szólna, minden csak egy gondolatról, egy időben nem is mérhető állókép volna.
Az emberi érzések is liberalizálódtak volna?
Talán, mert ma ez jön le. Anyagiakban mért szerelem, futókalandokban számlázott kapcsolatok. Istenem, de nem tudják, merre mennek. De nem tudják, hogy mit veszítenek. A legszebb jövőbeli emlékeiket, éveiket, boldogságukat. Nem tudom, jön e majd idő, amikor ők is rájönnek erre. Remélem, mert az embernek győznie kell az embertelen fölött.
Én a magam részéről maradok a felfogásom mellett, mely szerint az érzelmek mélysége, a szerelem, szeretet felül kell, múlja a sötétséget.
Szeretni embertársainkat, barátainkat, szerelmesnek lenni a szívünk választottjába legyen egy erény továbbra is, egy életérzés mely vezeti napjainkat, kormányozza életünket.
Isten add, hogy így legyen.