SZÜLETNI, ÉLNI, MAJD HA ELJÖN AZ IDŐ MÉLTÓSÁGGAL MEGHALNI!

Ez, amibe gondolkozik minden becsületes ember, amikor annyira érik szellemileg, értelmileg, hogy végig gondolja a létének értelmét. Amikor előtte az élet értelmet nyer, amikor terveket kezd szőni a jövőt illetően.
Már elég korai korban jelentkeznek az emberpalántákban a jövőkép első elemei. Gyermekként is mindig volt egy válaszunk, amikor megkérdezték, hogy mi szeretnél lenni. Minden gyermeknek volt egy példaképe, egy követendő személy, akire szeretett volna hasonlítani, aki szeretett volna lenni. Sokszor ezek a személyek elsősorban a családon belül alakultak ki. A lányoknál az édesanya, a fiuknál az édesapa. Később tágult a látás, az ismeretek, az érdeklődési kör. Következtek a sportolók, egy egy felejthetetlen alakítás a pályán, egy nagyszerű siker, melyek a gyerkőcöt arra ösztönözték: én is ilyen szeretnék lenni!
Jöttek az iskolaévek, amikor egy szeretett tanárnő, tanár végett megkedveltünk valamit és fordult a világ. Netán megundorodtunk, kiábrándultunk valaki végett valamiből és ez megbélyegzett valamit egy életre. Otthon csak álltak értetlenül, de magunkba fojtottuk, vagy hirtelenséggel ellentmondást nem tűrően jelentettük be a változást.

Jöttek sikertelenségek, elveszett álmok, az első szerelmek. Hév, ragaszkodás, bukták, csalódások. Akkor összedőlt bennünk egy világ, azért, hogy egy kis idő múlva egy másikat kezdjünk építeni, álmodni. Mindig kerültek nagyobbak, érettebbek, akik megvigasztaltak, hogy ez nem a vég, lesz még ilyen.
Lassan megértettük, tudomásul vettük. Szálltak az évek, kiléptünk a nagykapun, bele az akkor még ismeretlenbe. Búcsúztunk iskolatársaktól, tanároktól, fogadkozva a majd tíz év múlva sikerekben gazdagon találkozunk. Egy nagyon nagy házi feladat előtt álltunk. Életünk legnehezebbje előtt. Naponta fogalmaztuk, írtuk, alakítottuk. Gyorsan szálltak az évek, tanultunk, átmentünk szépen és jón, rosszon és elkerülhető elkerülhetetlen dolgokon, hol a saját hibánkból, hol másokat hibáztattunk. Voltak, akik családot alapítottak már, szülők lettek, voltunk, akik csak terveztük a családot.
Megható volt, amikor egymás nyakába borultunk érett emberek, csodálkozva a változásokon, de akkora szeretettel, amekkora egy emberbe beleférhet. Csak a szépre emlékeztünk!
Azóta szétszórt az élet, néhányan eltávoztak egy jobb világba, mások ismeretlenül felszívódtak egy idegen világba.
Ma már gyerekeink alakítják mindennapjainkat, van, akiknek már az unokák nevetése teszi derültebbé életét.
Néha azért még ma is egy, egy rég nem látott ismerőst látva az úton, a világhálón, elfelejtett szerelmek, soha el nem felejtett érzelmek jönnek vissza. Nincs olyan, amikor nem gondolná el az ember, hej ha akkor én....
Sajnos az időkerekét visszafordítani nem lehet. Az szalad és halad, mi pedig vele egy állomásig, melyet nem tudjuk, hol van, és mikor kell leszállni

Mert egyszer a mindenható szólít és akkor biza menni kell. Menni oda ahová elődeink, szeretteink távoztak, akik beragyogták napjainkat, akik melegséggel vettek körül, akiknek nagyon sokat köszönhetünk. Vannak ellen példák is, de az ember, aki hisz Istenben, az nem gondol soha a rosszra. Annak úgy áll bosszút, hogy egyszerűen elfelejti, kitörli emlékezetéből.
Remélhetőleg nagyon sok dolgunk van még e földön, melyet lesz időnk elvégezni, megcsinálni, alkotni. Alkotni, szeretetre nevelni a gyerekeinket, megtanítani arra, amit mi esetleg nem tanultunk meg. Igaz be kell, lássuk, hogy változtak az idők, változott a világ, azonban nem változtak értékeink, hitünk, tudatunk.
Az ember lelkét a múló idővel a szép emlékek melegsége táplálja! Bármily szép is a jelenünk, azért élünk és próbáljuk úgy alakítani dolgainkat, hogy holnap szép emlékként tekinthessünk a mára! Nincs olyan ember, aki nem ronthat el, vagy nem rontott el valamit, amit holnap másként csinálna, mint ma. Azonban mindig csak is a szépre emlékezzünk és akkor nyugodt szívvel gondolhatunk a holnapra, bízva magunkba és hitünkbe.