Mi, magyarok Szent István király óta próbáljuk elnyerni Európa szívét, jóindulatát, udvarolunk, mindent megpróbálunk, hogy keblére öleljen bennünket ez a fura világ, és kevés volt 1100 év is, hogy észrevegyük micsoda csélcsap menyecske ez az Európa.

 Játszik velünk, elfogadja áldozatainkat, aztán az arcunkba nevet, mondván, hogy soha el nem nyerhetjük a kegyet, hogy hozzá tartozzunk.

Amikor az un. Honfoglaláskor – amelyik valójában a visszatérésünk volt Atilla országába – fontosnak éreztük, hogy hátat fordítsunk ősi hitünknek (amelyik szintén istenhit volt, csak a szertartásai különböztek a katolikus vallás külsőségeitől). Államalapító királyunk, Szent István minden eszközzel, tűzzel-vassal „térítette” a magyarokat még azon az áron is, hogy térdre kényszerítette a büszke népet mégpedig az idegen papok és a betelepülő németek segítségével. Felesége, boldog Gizella hozta magával a német „kultúrát” ill. a pápista hitet.

Szent István mondta, hogy a sokszínű, soknyelvű nemzet lehet igazán erős… Bocsánat, de ebben is tévedett királyunk…

Magyarország azonban létrejött, ezt megköszönhetjük Szent István királynak, aki még életében nagyon megbűnhődött tévedései miatt, hiszen fiát, Imre herceget elveszítette… Boldog volt-e házassága a német Gizellával? Nem tudhatjuk, ahogy azt sem, hogy miként számolt el lelkiismeretével, amikor saját rokonainak halálos ítéletét meghozta.

Szent István király volt az első, aki elkezdett udvarolni Európának, de nem ő az utolsó, sokan követték példáját, feledve valódi testvéreinket…

Jöttek a tatárok, akikre még emlékezhettünk volna az őshazából, – talán nem is bennünket akartak megtámadni, esetleg át szerettek volna vonulni az országon, hogy a nyugati országokat meghódítsák – esetleg hívtak volna minket is, hogy hódítsuk meg együtt az idegen országokat. Mi azonban szembefordultunk velük, és megpróbáltuk feltartóztatni az iszonyatos sereget, egyedül… Mert segítség nem érkezett semerről… Hazánk hatalmas veszteséget szenvedett el a tatárjárás idején, falvak néptelenedtek el, Európa pedig hallgatott…

Amikor a törökök támadtak, akkor is pontosan így történt, mi, magyarok tartottuk a hátunkat Európa helyett, bennünket gyilkoltak, tartottak megszállva a törökök, és Európa ismét részvétlenül nézte szenvedésünket.

Hogyha menekültek érkeztek Magyarországra, mi befogadtuk őket, letelepedtek és magyarrá lettek pl. a jászok, a kunok, a svábok, a tótok… Jöttek olyan népek is, akik nem szerettek volna magyarrá lenni, velük a mai napig is eléggé sok a gondunk…

Mi azonban befogadó ország maradtunk, mert emlékeztünk Szent István király intelmeire…

A történelem pedig haladt tovább, elérkezett a trianoni gyalázatos országrablás, amikor minden szomszédunk sunyi örömmel fogadta a hazánk testéből részére juttatott területet, és az ott élő magyarokat azóta is afféle jöttmentként kezeli… A világháborúk vérzivatarában próbáltunk tisztességesen szerepelni, amiből ismét vesztesként kerültünk ki. Hiába szereztük vissza az elrabolt területek egy részét, azt egy újabb diktátummal ismét elvették tőlünk. Európa nemcsak hallgatott, hanem a környező országok a nyertesek kárörvendezésével bizonygatták a maguk igazát.

Az oroszok évtizedeken át szívták a vérünket. Európa kb. annyit fűzött a dologhoz, hogy a Szabad Európa rádió elmondta a hírekben a tényeket, és nyugati zenéket sugárzott, talán a vígasztalásunkra…

Eljött 1956. forradalmunk és szabadságharcunk dicsősége, amikor szembefordultunk az orosz megszállókkal… Soha nem felejtem el azt a rádióüzenetet, amelyet Nagy Imre miniszterelnök küldött Európa felé: „segítsetek, segítsetek”…

Európa nem segített…

Illetve, mégis: küldtek pl. dán vajat meg tejport… Egyedül lengyel testvéreink küldtek vért, hiszen tudták, hogy rengeteg a sebesült és szükség van a vérre a műtétekhez…

Az oroszok pedig tovább itt maradtak, egészen az un. Rendszerváltozásig. Ekkor már azt gondoltuk, hogy valami új dolog kezdődik, pedig csak folytattuk az udvarlást a megközelíthetetlen Európa kegyeiért.

Amikor lehetőség nyílt belépni az Unióba, azonnal lelkesen kaptunk az alkalmon, azzal a reménnyel, hogy azonos jogú országok szövetségéhez csatlakozunk. Kiderült, hogy ez is másként alakult, valahogy nekünk a „szabályozás” jutott, ami tönkretette mezőgazdaságunkat, feldolgozóiparunkat, mert megszabták, hogy mennyit termelhetünk pl. cukorrépából (és természetesen cukorból, tehát cukorgyárainkat be kellett zárni és behozatalra szorulunk cukorból, pedig bőven el tudnánk látni magunkat ebből a termékből…). Az almafákat, a szőlőtőkéket szintén utólérte az eu pusztító ítélete…

Azóta is beleszólnak minden lehetséges és lehetetlen dologba, szinte elvész a nemzeti önrendelkezésünk. Nem ezt a lovat akartuk? Kevés volt 1100 év, hogy belássuk, hogy Európa az a szépasszony, amelyik soha nem fog bennünket őszinte szívvel a keblére ölelni. Miért? Talán mert érzik, hogy mi mások vagyunk…

Meddig kapaszkodunk még olyan szekér után, amelyik nem kíván felvenni minket?