„Nem elég, ha a gyár élén munkásigazgató van, hanem szükség van arra, hogy az államapparátus, a hadsereg, a rendőrség, a diplomácia, a bíróság, a minisztériumok, a városi önkormányzatok kulcspozícióiba mindenüvé a munkások, parasztok, a haladó értelmiség fiai kerüljenek.” (Rákosi Mátyás: Építjük a nép országát. Szikra, Budapest 1949. 144. o.)

Jelen tanulmányomban minden igyekezetem oda hatott, hogy a Tisztelt Olvasó egy átfogó képet, egy hű lenyomatot kaphasson a második világháborút követő évek rendészeti szerveket érintő változásairól, amelyek – és ez egyértelműen és világosan kijelenthető – általában a zsigeri félelemből táplálkozó, alapvető, gyökeres változások (változtatások) voltak…

A Népbíróságok Országos Tanácsának ítéletei a Magyar Országos Levéltárból, illetve Budapest Főváros Levéltárából valók.

„A forradalmak az elnyomottak és kizsákmányoltak ünnepei. Sohasem tudnak a nép tömegei az új társadalmi rend annyira aktív alkotóiként fellépni, mint forradalom idején. A nép – a fokozatos haladás szűk, kispolgári méreteinek szemszögéből nézve – ilyenkor csodákra képes.” (Lenin: A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban. Kossuth Könyvkiadó, 1972. 144. o.)

Az első világégés óta elmúlt negyedszázad minden rosszát megtestesítő, alapvetőnek tekinthető Horthy-féle rendfenntartó szerv, a csendőrség fennmaradásáról szó sem lehetett. Persze ezen nem is lehet csodálkozni az 1930-as évek csendőrattakjai, az újvidéki razzia, de főleg a zsidódeportálások fényében. 1945-ben az Ideiglenes Nemzeti Kormány egyik fontosabb, identifikációt is szolgáló rendeletei között jelent meg az 1690/1945. M. E. számú rendelet (1945. május 10.), amely amellett, hogy feloszlatta a csendőrséget, megadta a testület volt tagjai számára egy külön erre a célra felállított igazolóbizottság elé való önkéntes járulás lehetőségét is. A rendelet kimondta, hogy a „Magyar Királyi Csendőrség a múlt népellenes kormányait feltétlen engedelmességgel kiszolgálta, a magyar demokratikus mozgalmakat kíméletlen eszközökkel megsemmisíteni törekedett és a magyar parasztság és a magyar munkásság ellen megszámlálhatatlan erőszakosságot követett el”. Ennek megfelelően az illetékes igazolóbizottság 1945 és 1948 közötti tevékenysége is úgy alakult, hogy az elébe járulóknak csak a 12%-át tisztázta. A kormány pedig már előbb, azoktól a csendőröktől, akik 1939. szeptember elseje után is szolgálatot teljesítettek, minden pénzbeli szociális juttatást megvont. A „csendőr” mindannak a típusalakja lett, ami a Horthy-rendszert, a Horthy-fasizmust megtestesítette. A Magyar Királyi Állami Rendőrség volt tagjainak ugyanakkor szintén a demokratikus pártok megbízottaiból megalakuló igazolóbizottság elé kellett állniuk. Itt az első tárgyalásra 1945. április 27-én került sor.

Az első időkben az újonnan létrehozott rendfenntartókra sokrétű feladat hárult. A „rendes köztörvényes” bűncselekmények elkövetőinek üldözésén túl feladatuk volt a fasiszta tevékenységük miatt bűnös elemek felkutatása, elfogása, valamint az új rendszer védelme is.

Kezdetben változatos formákkal találkozhatunk. Volt ahol „népőrséget”, másutt „politikai őrséget” szerveztek, de találkozhatunk újonnan felállított „politikai osztályokkal” is. A Tótkomlósi Nemzeti Bizottság például „titkosrendőröket” nevezett ki a fasiszták által elkövetett bűncselekmények felderítésére, míg Csorváson „politikai rendőrség” alakult, akik a nemzeti bizottság által készített lista alapján keresték és fogták el azokat, akik „a múltban való viselkedésükkel kimerítették a népellenes bűnösség fogalmát.” (Lásd ezt dr. Lukács Tibor: A magyar népbírósági jog és a népbíróságok /1945-1950/. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó – Zrínyi Kiadó, Budapest 1979. 78. o.)

Általában azonban rendőrséget szerveztek, ugyanis a rossz hírű, régi rendszert jelképező csendőrségnek még az elnevezését sem akarták használni. A nemzeti bizottságok hosszú hónapokon keresztül irányították az újonnan alakult karhatalmi és rendőri szerveket, és felügyeletet gyakoroltak felettük még akkor is, amikor a Belügyminisztérium már működött. Például a Karcagi Nemzeti Bizottság utasította a rendőrséget, hogy a fasiszta egyéneket tartóztassa le, és tartsa mindaddig őrizet alatt, amíg ügyükben a Karcagon felállítandó népbíróság érdemlegesen intézkedni nem fog (Balázs Béla: Népmozgalom és nemzeti bizottságok 1945-1946. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1969. 88. o.).

1. Néhány gondolat a politikai rendészetről

„Munkások, elvtársak, budapesti dolgozók! Miben van a különös jelentősége a mai magyar május elsejének népünk számára, és nyugodtan mondhatjuk, nemzetközileg is? Abban, hogy ezen a napon az októberi ellenforradalmi támadás fölött a munkásosztály nemzetközi segítségével döntő győzelmet aratott magyar dolgozó nép ünnepli szabadon május elsejét, a proletár nemzetköziség ünnepét. Mai május elsejei ünnepünkön messzehangzóan hirdetjük, és ezt hallja meg barát és ellenség egyaránt, hogy népünk begyógyítja az ellenforradalom által okozott sebeket, és eltökélt szándéka, hogy magyar földön, amelyet annyi munkás és paraszt nemzedék vére és verejtéke öntözött, és amelyen a bitang úri rend 12 évvel ezelőtt csak romokat hagyott örökül a népnek, felépítjük szabad, független, szocialista hazánkat, a szocialista Magyarországot.” Részlet Kádár Jánosnak, a Forradalmi Munkás-Paraszt kormány által szervezett, 1957. évi május elsejei, munka ünnepi, budapesti nagygyűlésen elmondott szónoki beszédéből.

Nézzük meg a központi erőfeszítéseket a karhatalom megszervezése érdekében. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1944. december 28. napi minisztertanácsi ülésén Erdei Ferenc belügyminiszter arról számolt be, hogy megbeszéléseket folytatott a szovjetekkel a közbiztonság és közrend érdekében, és tárgyalt a politikai rendőrség felállításáról is. (Szűcs László: Dálnoki Miklós Béla kormányának /Ideiglenes Nemzeti Kormány/ minisztertanácsi jegyzőkönyvei 1944. december 23. – 1945. november 15. A-B kötet. Magyar Országos Levéltár, Budapest 1997. A-kötet, 94. o.). Az 1945. január 12-i kormányülésen Erdei Ferenc bemutatta kész rendelettervezetét, amely a Magyar Államrendőrség megszervezését célozta. Ebben a rendőrség kiemelt feladataként szerepelt a közbiztonság fenntartása mellett a demokratikus államrend védelme és megszilárdítása is (Szűcs László: i. m. A-kötet, 114. o.).

Ezzel szinte egyidőben, 1945. január 19-én, a főváros pesti oldalának felszabadulása után egy nappal, a Magyar Kommunista Párt vezetése már határozott is az új rendőrség felállításáról. 1945. január 23-án, a Budapesti Rendőrfőkapitányság vezetője a Budapesti Nemzeti Bizottság döntése értelmében Sólyom László lett, helyettesévé pedig Kádár Jánost nevezték ki. A budai rendőrség, illetve az I., a II., a III., a XI. és a XII. kerületi rendőrkapitányságok sokáig önállóan, a budapesti főkapitányságtól, s nem ritkán egymástól is elvágva működtek. A XI. kerületi rendőrkapitányságot pedig Ratulovszky János volt illegális kommunista szervezte meg. A szintén megalakított politikai rendőrség élére Péter Gábor került, amiről a MKP Politikai Bizottsága határozott. Ekképp a Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitányság Politikai Rendészeti Osztálya hivatalosan 1945. február 2. napján alakult meg.

Időközben, január 26-án Budapestre érkezett Tömpe András, hogy megszervezze a Magyar Államrendőrség Politikai Rendészeti Osztályát, méghozzá a belügyminiszter utasítására. Ez persze rögtön összeütközéshez vezetett Tömpe és Péter Gábor között, hiszen mindketten legitimnek érezték kapott felhatalmazásukat. Végül időlegesen Tömpe egysége, mint a Belügyminisztérium Politikai Nyomozó Osztálya kezdte meg működését, Péter Gábor politikai rendőrségével egy épületben, szintén a korábbi nyilasházban, az Andrássy út 60-ban.

A Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitányságának Politikai Rendészeti Osztálya 1945. február 20-án kelt beszámolójában a következő célt tűzte ki: „a Főváros fasiszta bűnözőit a Néptörvényszék elé állítani, a fasiszta érzelmű egyénektől a Fővárost megtisztítani és végül a demokratikus Magyarországgal szemben álló mindennemű szervezkedést és mozgalmat likvidálni.” (Horváth Ibolya: Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez 2. Kúriai teljes ülések, vizsgálatok és „vallomások”, „párt”-ítéletek, elvi határozatok, az ’56-os megtorlás iratai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1993. 84. o.).

E céloknak az eléréséhez az állambiztonsági szervek egyre több eszközzel rendelkeztek. Erdei Ferenc belügyminiszter egy titkos rendeletben (138.000/1945. BM. Rendelet) bővítette a politikai rendőrség hatáskörét, s – elöljárói hozzájárulás után – módot adott ezzel a bírósági ítélet nélküli internálásra is. Az újonnan kialakított intézményt számos kritika és támadás érte. Például egy kisgazdapárti képviselő interpellációval fordult a belügy- és az igazságügy-miniszterekhez, a bírói és a végrehajtó hatalom hatáskörének szétválasztása tárgyában. A képviselő az internálást támadva, nem is alaptalanul jelentette ki. „Ebben a pillanatban a rendőrség az a szerv, amely ítélkezik elevenek és holtak felett.” (1946. február 27. A Nemzetgyűlés 22. ülése – idézet Jaczkó Pál kisgazdapárti képviselő interpellációjából.)

2. Az internálás

„… reakciós az, aki antikommunista, aki az ország háborús vereségénél (…) sokkal nagyobb szerencsétlenségnek tartja azt, hogy a Kommunista Párt a magyar dolgozó nép hatalmas pártjává, a nemzeti és állami élet fennálló tényezőjévé lett (…) Aki a Kommunista Párt politikai elszigetelésén dolgozik: az reakciós, népellenes, mert a Kommunista Párt a magyar munkásság, a magyar dolgozók nagy pártja, amely a nép milliós tömegeit képviseli.” (Lásd ezt Révai József: Élni tudtunk a szabadsággal. Szikra, Budapest 1949. 12. o. „A demokrácia támadásban.”)

Az internálás, mint büntetőjogi szankció egy új intézmény, egy új elem volt, és nem is élt sokáig. A népbírósági gyakorlat rendőri őrizetnek, tulajdonképpen egyfajta előzetes letartóztatásnak tekintette, azonban a kettő nem volt ugyanaz. Az internálás gyakorlati foganatosításával a Budapesti Főkapitányság Fogház és Toloncügyosztálya foglalkozott.

Az internálás legrövidebb időtartamát a népbíróság határozta meg. Annak legkisebb tartama 6 hónap, a leghosszabb 2 év lehetett (lásd ezt: 81/1945. /II. 5./ ME számú népbírósági rendelet /a továbbiakban Nbr./ 3. §.), az ítélet pedig akként szólt, hogy a vádlottat legalább x időtartamú internálásra ítéli, de ezen megszabott idő eltelte után is az internált csak akkor volt szabadon bocsátható, ha példás magatartást tanúsított. Az internált, szabadlábra helyezése esetén általában rendőrségi felügyelet alá került, ami a rendőrség teljes körű ellenőrzési jogosultságát, valamint az ellenőrzött jelentkezési kötelezettségét jelentette. Ellenkező esetben az internálótábor felügyelőhatósága a fogva tartást további nyolc hónappal meghosszabbíthatta. A leghosszabb tartama azonban a 2 évet nem haladhatta meg.
Miután az Nbr.nov (1440/1945. /V. 1./ ME sz. rendelet) kiiktatta a népbírósági büntetőjog eszköztárából (azaz büntetőjogi szankcióként 1945. február 5-től 1945. május 1. napjáig, az Nbr.nov hatálybalépéséig létezett), attól kezdve az internálás már rendőrségi hatáskörbe tartozott, mint államigazgatási kényszerintézkedés. A 190.165/1947. IV. 1. BM rendelet szerint az ÁVO véleményét már minden egyes internálásnál ki kellett kérni, sőt, az ÁVO is kezdeményezhetett internálást.

Ennek megfelelően a háborús és népellenes ügyekre nyitott vizsgálati dossziék jelentős részében találhatunk internálásra vonatkozó javaslatokat, illetve véghatározatokat. Ezek különösen azokban az ügyekben fordulnak elő, ahol az elkövetett háborús, illetve népellenes bűncselekmény nem volt olyan súlyú, amely szabadságvesztés büntetés kiszabását indokolta volna. Arra is találunk azonban példákat, hogy a javaslat, illetve a véghatározat különböző enyhítő körülmények (pl. súlyos betegség) miatt nem internálásra vonatkozik, hanem rendőri felügyelet alá helyezésre. Szintén a csekély súlyú bűneseteknél jellemző, hogy az eredetileg internálással sújtottakat néhány hónap elteltével rendőrhatósági felügyelet alá helyezték. A PRO által internáltak munkaszázadai általában részt vettek a romeltakarításban is. Ilyen romeltakarító munkaszázadok működtek Pesterzsébeten, Zuglóban, Csepelen és Kispesten, valamint Újpesten is.

folyt. köv.