2. rész

4.) Rózsa Sándor, a betyárkirály

 

Rózsa Sándor a legkimagaslóbb, legkarizmatikusabb az összes magyar betyár közül, nincs olyan ember, aki ne ismerné a nevét, hírét, vagy néhány róla szóló történetet. Már életében csodálat és tisztelet vette körül, rengeteg ballada és szájhagyomány fűződik a nevéhez, születése napjától fogva. Viszonylag alacsony növésű, vékony, „egybenyakú”, sötét bőrű, dús bajuszú, szőkés hajú, szúrós tekintetű, hosszas orrú, hirtelen haragú, robosztus alkatú legény volt, aki az ész és furfang osztásakor sem állott éppen hátul. Számos gaztette (kb. 30 gyilkosság, lopások, rablások stb.) ellenére istenfélő, vallásos (katolikus) ember volt, naponta imádkozott, sohasem káromkodott, s ezt társaitól se tűrte. Gémes Eszter, egy balástyai parasztasszony ezt írta róla: „Viharban született, és olyan erős volt, hogy kirúgta magát az ócska pólyából. Tíz évesen már bárkivel ölre ment, és földhöz vágta.”. Anyját Kántor Erzsébetnek hívták. Apját, Rózsa Andrást, korán elveszítette, mert lólopásért felakasztották, más források szerint rablás közben Bácskán agyonütötték. Mindez nagy hatással volt életének további alakulására. („Zsiványnak zsivány a fia is!”) Analfabéta volt, nem sajátította el az írást és olvasást, de iskolába se nagyon járhatott. Első bűnét Kiskunhalas határában követte el, Balotapusztán. Darabos István gazdától két meddő tehén ellopása miatt 23 éves korában, 1836-ban indult ellene eljárás. Ekkor került a szegedi börtönbe. Becsületét és tekintélyét már itt megalapozta azzal, hogy sehogy sem tudták kiszedni belőle a társai nevét. Szökése után futóbetyárrá lett, és hírhedt kalandok sokasága kapcsolódott nevéhez. 60 kitudódott bűnesete ismert. Megölt két katonát, a makói csendbiztost, tanyákat rabolt ki, szarvasmarhákat, lovakat hajtott el. Mindezért állandó menekülésben, üldöztetésben volt része. („Rózsa Sándornak még a lován is fordítva van a patkó, hogy mikor megy, azt higgyék, hogy jön” – tartotta róla a fáma.) Az Alföld hatalmas pusztáin, tanyáin bujkált, a Veszelka családnál talált gyakorta menedéket. 1845-ben kegyelmi kérvényt nyújtott be a királyhoz, miszerint szeretne becsületes útra térni, azonban ezt elutasították, sőt egész Csongrád vármegye parancsot kapott, hogy kerítsék elő. Azonban ez nem sikerült, a környéken pedig tovább szaporodtak a bűntettek. Bandájában (Rózsa András, Tombácz Antal, Csonka Ferencz, Szabó Imre stb.) szigorú rendet és fegyelmet tartott, és az emberek nem mertek a szemébe nézni. Ha valakivel találkozott, az volt a szava járása: „Jól megtörölje kend a száját, se látott, se hallott, érti?”

1848. október 13-án a Honvédelmi Bizottmány (OHB) és Kossuth menlevelével (amennyiben derekasan vitézkedik, kegyelmet kap) csatlakozott a szabadságharchoz 150-200 fős szabadcsapatával, a Délvidéken. Szokatlan kinézetükkel (csupa erős, izmos, daliás legény; pörgekalapban, lobogó kék ingben és gatyában, fekete posztódolmányban, fehér szűrben, bőrcsizmában; karikás ostorral, fokossal, pisztolyokkal felszerelve; szilaj paripákon vágtatva) és fantasztikus, portyázó harcmodorukkal hatalmas sikereket arattak mindenütt, még a harcedzett Damjanich János tábornok elismerését is kivívták. November derekán közvetlen felettesük, Asbóth Lajos, egy kisebb település (Ezeres) lefegyverzésére vezényelte őket, s itt ólmozott csapójú ostoraikkal legalább tízszeres rác (szerb) túlerőt likvidáltak, ill. kergettek el. De mindenütt kivédhetetlennek, tarthatatlannak bizonyultak, ahol megjelentek. Az egyébként szintén kemény, alaposan kiképzett rác (granicsár) megszállók rettegtek tőlük, s örültek, ha rommá verten szétszaladva legalább a rongyos életüket megóvhatták. Ami hónapokig nem sikerült a hadseregünknek (vagyis a rác és oláh martalócok megfékezése s a déli részek felszabadítása), azt Rózsáék pár hét alatt tökéletesen megoldották. Ja, hogy közben öltek és fosztogattak is? Vajon az nem számít, hogy előzőleg a délszláv gyilkosok békés magyar falvak tucatjait tizedelték meg, és rabolták ki, vagy gyújtották fel? Úgy gondolom, megérdemelték a betyáros választ! A mieink valóban boszorkányos ügyességgel bántak a karikással (kiverték az ellenségek szemét, vagy a nyakuk köré tekerve az ostort, lerántották őket a nyeregből a földre), s miközben jelentős hordákat szórtak szét és/vagy semmisítettek meg, maguk csak minimális veszteségeket szenvedtek. (Egy alkalommal, a strázsai ütközetben, kb.700 rác holttest maradt a csatatéren, ám a betyárok közül csupán egy sérült meg könnyebben. Nem rossz arány, ugye? Mintha az égiek is vigyáztak volna rájuk!) Persze az nem vitás, hogy Sándor bandája nem volt alkalmas a huzamosabb katonáskodásra, mert senki sem parancsolhatott nekik, s mindig a saját belátásuk szerint cselekedtek. Megtették, amit tudtak, s ezzel örökre beírták magukat históriánk legfényesebb lapjaira (még a pesti lapok is róluk cikkeztek!), de hosszú távon nem számíthatott rájuk a honvédség, ezért hamarosan föloszlatták őket azzal, hogy fölmentésük ezután is érvényes, de a továbbiakban lehetőleg ne vétkezzenek.

Ekkor Rózsa Sándor Szeged környékén csikósnak állt, és megnősült. (Elvette kedvesét, Bodó Katalint, akitől két gyermeke született.) Boldogsága azonban nem tartott sokáig. A szabadságharc elfojtása után (Kossuthék immár nem garantálhatták büntethetetlenségüket) a labancok rátörtek a házára, mert el akarták fogni, és bár sikerült elmenekülnie, megint bujdosni kényszerült. Az a hír járta róla, hogy forradalmi szervezkedés irányítója, így kézre kerítése érdekében roppant magas, 10.000 koronás vérdíjat tűzött ki a fejére Albrecht főherceg. Sokáig ennek dacára sem sikerült „begyűjteni”, mígnem 1857-ben a komája, bizonyos Katona Pál szegedi tanyás gazda, besúgta a pandúroknak. (Sándor ezt megneszelte, s az árulót dulakodás közben halálosan megsebezték; azonban a zajra előjövő felesége egy baltával hátulról fejbe kólintotta a vezért, aki elájult, s így a szomszédok könnyen megkötözték, majd átadták a zsandároknak. Tárgyalását 1859 februárjában tartották. A szabadságharcban való részvétele óta nagy népszerűségnek örvendő betyárt nem merték kivégeztetni, az ítélete életfogytig tartó börtön lett. A büntetést Kufstein várában kezdte letölteni (ahol vasárnaponként, jó pénzért a piactéren mutogatták, mint az egyetlen köztörvényes foglyot), szigorú őrizet alatt. Itt 1865-ig raboskodott, majd Theresienstadtban, később Péterváradon őrizték. 1868-ban amnesztiával szabadult (Mária Valéria hercegnő születésének köszönhetően), de nem sok esélye kínálkozott az újrakezdésre. 55 évesen megpróbált becsületesen élni, de az előítéletek ezt szinte lehetetlenné tették. Így hát megint összeszedte a régi cimboráit, s postakocsikat, vonatokat raboltak ki (mert hát haladni kell a korral!). Nevezetes a Kistelek melletti akciója, melynek során a síneket felszedve siklatták ki a szerelvényt. Ám pechjükre a kocsikban katonák utaztak, akik hét társát lelőtték, s Rózsa térdét is komolyan eltalálták, így megint elfogták. Rablógyilkosságért először halálra ítélték, majd ezt 20 évig tartó börtönre változtatták – ám ő hamarosan újfent megszökött. Végül 1869. január 12-én Ráday Gedeon ravasz csellel (kihasználva, hogy mindig pandúr szeretett volna lenni) becsalta a szegedi várba, ahol csapdába esett. Borzalmasan megkínozták, igyekeztek minden vélt és valós bűnt ráolvasni, s az 1872. decemberi per során életfogytig tartó rabságra ítélték. 1873. május 5-én Szamosújvárra került, ahol az 1267. törzskönyvi számon tartották fogva. A börtönben szabás-varrás, illetve később (gyengesége miatt) harisnyakötés volt a munkája. Befelé fordult, mogorvává vált, s nem barátkozott senkivel, csak a galambokat etette a börtönudvaron. Egészsége azonban nagyon megromlott, és 1878. november 22-én gümőkórban (tüdővész) meghalt. Sírja ott domborodik az újvári fegyencház komor temetőjében, a többiek jeltelen, sivár sírhantjai között. (Furcsa, hogy Rózsa Sándor végső nyugalmát megzavarva, a holttestéről levágták a koponyáját, hogy az osztrák orvosok „agresszióra utaló szervi elváltozások” után kutakodhassanak a fejében.). Egyszerű sírkövét azóta felújították, virág is mindig nyílik rajta. (A Romantikus Erőszak nevű nemzeti rock-együttes és rajongótábora 2005-ben, Bese Botond kecskedudás népzenésszel, Sándor bácsi kedvenc nótáival tisztelgett a hírös magyar betyár előtt, és megkoszorúzta síremlékét. Hasonlóképpen cselekedett a Kárpátia együttes is, Petrás Jánosék két autóbusznyi híve piros-fehér-zöldbe borította a sírját.) Megfontolandó, hogy Rózsa Sándor hamvait visszahozassuk szülővárosába, hiszen bárhova is vetette a sorsa, azért csak ide tartozik, a szegedi földbe.

Rózsa Sándor felbukkanásával nyert igazi értelmet a „betyárbecsület” szó. Valódi igazságosztó volt – nemcsak a nép, de a többi haramia között is. A korabeli források szerint csakis a gazdagoktól vett el, a szegényekkel bőkezűen bánt: elismerését szívesen fejezte ki jutalmazással. A zsákmányt mindig egyenlően porciózta ki cimborái között, magának sosem hagyva többet, mint másnak. Mi több: barátai családját is felkarolta, ha bajba jutottak. Rózsa eredeti mestersége szerint pásztor volt – és lám, később, betyárként sem lett hűtlen szakmájához: komoly karriert futott be, mint „a nép pásztora”. Alakját idealizálták védencei, sőt emberfeletti képességek birtokosaként tartották számon. Egyes történetek szerint mérhetetlen varázsereje volt, amellyel táltosok ajándékozták meg. Ez a fajta bálványozó tisztelet nem ritka más népek betyármitológiájában sem: elég csak az angol folklór népszerű útonállójára, Robin Hoodra gondolnunk. Ha hihetünk a szájhagyománynak, Rózsa Sándoron nem fogott a golyó sem, mert burokban jött a világra. Mára elmondhatjuk, hogy az idő szintúgy nem hagyott nyomot rajta. Karizmatikus alakja rendre fölbukkant az évszázadok során a szépirodalomban, a ponyvafüzetekben (német nyelven is!), népszínművekben, dalokban, nótaslágerekben – de a Rózsa-legendárium visszaköszön csárdák, utcák és közterek neveiben is. A pandúrokat leleményesen kicselező betyárkirályt televíziós filmsorozatban is megörökítették. (Hofi Géza rendesen ki is parodizálta!) Legutóbb az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban bukkant fel egy átfogó kiállítás főszereplőjeként. A szervezők Rózsa születésének 195. évfordulóján gigászi munkával összegyűjtött, eredeti dokumentumokkal és tárgyakkal, valamint autentikus zenével és „betyártoborzóval” adóztak emlékének. Rózsa idejében az ún. „betyárfészken”, azaz Csongrád megyén túl is sokaknak inába szállt a bátorsága, ha szárnyra kapott a hír, miszerint a nagy betyár „összevonta a szemöldökét”. Akkor vajon mi táplálta és táplálja mégis a Rózsa-kultuszt? (Gyakran olyasmiket is ráruházva, amikhez halvány köze sincs.) Talán a betyárvezér szabadság- és igazságvágya, valamint embersége az, amivel oly könnyű manapság is azonosulni. Hiszen törvényellenes cselekedeteiért mindig is vezekelni kívánt, sőt: az 1848-as szabadságharc idején csapatával a forradalmárok nézeteiért küzdött. Az ő szabadságról és becsületről alkotott fogalmai azonban a törvényeken kívül álltak. Az volt számára a biztos, ha a maga módján szolgáltat igazságot, és társaival egyénileg gondoskodik arról, hogy mindenki megkapja, ami jár neki.

 

Rózsa Sándor sírja a szamosújvári fegyház temetőjében

 

5.) Művészeti, irodalmi ábrázolások; a néhai betyárok összehasonlítása korunk förtelmes gonosztevőivel

 

Embertelen, zsarnoki rendszerek, idegen megszállások, hitvány ideológiák sorra követték (követik) egymást hazánkban, s mindegyik (belső és külső) ellenségünk olyan betyárképet igyekezett kreálni magának, amiből hasznot húzhat. A felvilágosodást felváltó romantika nagymértékben idealizálta a betyárok jellemét és tetteit, de sok máig ható igazságot is kimondott róluk. Mostani tudásunk erről a különös, férfias világról lényegében ekkor alapozódott meg. Én úgy vélem, hogy a mindenkor őszinte népművészetben (naiv festők, pásztorfaragások) és népköltészetben (betyárdalok és balladák, rabénekek) megőrzött többségi emlékezet nem tévedhet nagyot, tehát hajlamos vagyok ebbéli ismereteimre, tapasztalataimra hagyatkozni. Mindezt jól kiegészítik a ponyvairodalom termékei, s főként nagy íróink, poétáink művei is. Hadd említsem meg itt Krúdy és Móricz Zsigmond nevét. Előbbi plasztikus, vonzó kisregényt írt a betyárvilágról (lásd Források, a végén!), noha eléggé elnagyolja, felszínesen kezeli a kimeríthetetlen témát. Utóbbi pedig szívszorító, drámai hangvételű novellákban és regényekben pingál árnyalt és monumentális freskót róla. Tervezett regénytrilógiájából sajnos csak kettővel készült el (melyekkel hatalmas vihart kavart az értelmiség körében!), s halála miatt a második is csiszolatlan, töredezett torzó maradt (maga is elégedetlen volt vele). Viszont az első rész valódi remekmű, a legolvasottabb könyvei közé tartozik. Nincs módomban, hogy elemezzem a jelzett alkotásokat; helyettük inkább a (nép- és mű-) dalokból szakítanék egy színpompás mezei csokrot, megfejelve Arany János szépséges költeményével.

 

„Zsindelyezett a mizselyi csárda,

Rezgő pohár, víg muzsika járja,

Jó bor mellett, cigány mellett,

Betyárok közt énekelget

Kocsmárosné kökényszemű lánya.”

 

„Teremtéskor azt mondta az Úristen,

Hogy a földön betyárgyerek is legyen.

Ha a földön betyárgyerek nem volna,

A jó gazda sohase imádkozna.”

 

„Betyár vagyok, annak hívnak engemet,

Bárki mondja, nem szégyellem nevemet.

Az is lehet, mégpedig nem sokára,

Szükség lészen honvédra vagy huszárra.”

 

„Ruzsa Sándor nem katonának való,

Gyenge testyit feltöri a szilaj ló.

Dupla fényes fegyver kiláccik a subából,

Ruzsa Sándor nem fil harminc zsandártól…”

 

„Mert magyarok a szüleim,

Magyarok két testvéreim,

Magyarország az én hazám,

Magyar leány az én rózsám.

Ne nézzétek vétkeimet,

Tekintsétek bús fejemet,

Én becsülettel akarom

Bevégezni feladatom.

Elmegyek, s rácot gyilkolok,

Hatért hatvan fejet hozok,

A harcban is vezér leszek,

Csak aztán kegyelmet nyerjek!”

 

„A Savanyó hamuszín subája

Elakadt a cserfabokor ágába,

Cserfabokor ereszd el a subámat,

Ha úré vagy, ha paraszté, leváglak.”

 

„Kértem Marcit az egekre,

Hogy ne menjen Fegyvernekre.

De nem hajlott kérésemre,

Bánatot hozott szívemre.”

 

„Azt kérdezik, mi a nevem,

hol az utazólevelem?

Megállj zsandár, megmutatom,

csak a lajbim kigombolom!

A lajbimat kigomboltam,

pisztolyomat előkaptam,

kettőt mindjárt agyonlőttem,

ez az utazólevelem!”

 

„Sobri Jóska mostan éli világát,

Porkolábné jól viseli a dolgát,

Ölelés és csók közt telt el ideje,

Sajnálja, hogy kitelt a büntetése.

Marasztalja tovább is őt az asszony:

Maradj itt még szerelmetes galambom.

De a törvény azt mondja, hogy elég,

Menjen, aki kitöltötte idejét!”

 

„Zöld erdőben táncolnak,

kávéházban mulatnak,

esznek, isznak, dalolnak,

pandúr elől nem futnak.”

 

„Lápafő határán búsul az a nagy fa,

híres Sobri Jóska aluszik alatta.

Olyan mélyen alszik a fekete földben,

nem is tudja, hogy a sírját fű benőtte.

Sötét holló szállott a fa tetejére,

nézi a sírt, fejét sem fordítja félre.

Lassan járj ott pajtás, holló meg ne hallja,

el ne szálljon onnajt, Sobrit hadd sirassa.”

 

„Zavaros a Tisza, nem akar apadni,

Az a híres Bogár Imre által akar menni.

Által akar menni, lovat akar lopni,

Debreceni zöld vásárban pénzt akar csinálni.

Pénzt akar csinálni, subát akar venni,

Deli Marcsát, a babáját bé fogja takarni. (…)

Harangoznak délre, fél tizenkettőre,

Hóhér mondja, Bogár Imre, álljál fel a székre.

Kiszáradt a Tisza, csak a sara maradt,

Meghalt szegény Bogár, csak a híre maradt.”

 

„Puszta-csárda két oldalán ajtó,

Oda ugrat pejparipán Patkó.

Szép csárdásné, úgy adja fel a szót,

Látott-e már egy lovon hét patkót?

Ha nem látott, jöjjön ide, láthat,

Négyet visel e gyönyörű állat,

Az ötödik magam vagyok, nemde?

Kettő meg a csizmámra van verve.”

 

Arany János

 

Rózsa Sándor

 

Rózsa Sándor, Rózsa Sándor,

Hova lettél?

Megvagy-e még, harcolsz-e még,

Vagy elestél?

Megvan-e még az a híres

Karikásod,

Akivel úgy meg-meghajtád

A vad rácot?

 

Derék magyar Rózsa Sándor,

Ha magyar kell,

Fel is ér a granicsárból

Vagy ötvennel.

Mert a félszet kiskorában

Ha ismerte,

Rossz feje volt, a nevét is

Elfeledte.

 

Félni rossz, de jó tartani

Néha-néha,

Sokszor esik az emberen

Kuruc tréfa:

Sándoron is, ki az oka,

Hogy megesett?

Kár volt jobban nem vigyázni

Egy keveset.

 

Kivezeték istállóból

Paripáját,

Leakaszták a fogasról

Karikását,

Fegyvereit összeszedék

Egy rakásba:

Úgy nyomák meg szegény Sándort

Vetett ágyba!

 

Illyen-ollyan szedte-vette

Cudar népe,

Így ejtitek ti az embert

Kelepcébe?

No, várjatok – de itt osztán

Megcifrázta –,

Belékerül ez a játék

Öt-hat rácba.

 

Ennyit mondott. Nem is szóla

Másnap estig;

Naplementkor kivezették,

Hogy elvesztik.

Körülfogták renyhe rácok,

Szerviánok,

Kopasz szájú hetyke tisztek,

Kapitányok.

 

Rózsa Sándor, megszorultál

Most az egyszer;

Egy anya szült: innen ugyan

Nem menekszel.

Jobb lesz neked könyörögni

Térden állva,

Mint nyakason bevágtatni

A halálba.

 

Kérne is ő, szépen kérne,

De ha nem tud.

Körülhordja a szemét, de

Nincs egérút.

Rést keres a sokaság közt,

Merre nyílna; –

Azt míveli két szeme, mint

A vasvilla.

 

Kutya madzsar! lement a nap,

Este van rád:

Add számon a sok jó vitézt,

Sok szép marhát.

Egy halálod száz halálnak

Semmi ára:

Elevenen kínozunk a

Másvilágra.

 

De ha mégis megtanítasz

Hamarjában,

Hogy kell bánni ostoroddal

A csatában,

Rövidítünk a halálnak

A cifráján:

Hat golyó száll egy fészekbe

Szíved táján.

 

Egyet gondol Rózsa Sándor,

Hogy attól még

Más ember csak gondolva is

Elirtóznék.

Ide hát a karikásom

Jobb kezembe!

Szellőfogó paripámat

Fölnyergelve!

 

Szellőfogó paripáját

Fölnyergelik,

Hosszú cifra szíj-ostorát

Előveszik:

Nyerít a ló örömében,

Az ostor is

Megöleli jó gazdáját

Háromszor is.

 

Rajta, rajta, hív paripám,

Karikásom!

Nem eleget látott a rác,

No, hadd lásson.

Tiszt uramék megkövetem:

Egyszer-másszor

Így, meg így tett ostorával

Rózsa Sándor.

 

Avval neki! az urakat

Verni képen,

Jobbra-balra, össze-vissza,

Mindenképen.

Szerencsés rác, akinek csak

Kék a háta,

Hogy a hollónak valóját

Ki nem vágta.

 

Szerencsés rác, aki jókor

Elfuthatott,

Ki Rózsának, ostorának

Helyet adott.

Mint egy szérű, annyi helyen

Ő a gazda,

Meg sem is áll, míg ki nem ér

A szabadba.

 

Akkor kezdi rossz fegyverét

Csattogtatni,

Komisz porát nagy hiába

Puffogtatni,

Bolond eszét – de már későn –

Szánja-bánja,

Eb a lelke sok vadráca,

Szerviánja.

 

Fütyülő kis ónmadarak,

Fütyüljetek!

Lám, no, én is vígan futok

Tiveletek.

Mit izentek gazdátoknak?

Éjféltájban

Lagzi lesz a szerviánok

Táborában.

 

Lett is lagzi; megtartotta

Rózsa Sándor,

Mint azelőtt, meg azóta

Egynehányszor.

Kenyerét, borát a rácnak

Ő fogyasztá:

Barna földet evett a rác,

S vért ivott rá.

 

(1849)

 

Lássunk egy mintát a népi kézművességből is. Ebben és számos hasonló fafaragásban a betyár (a föld porából) szinte szakrális (égi) magasságokba emelkedik. Minden kelléke megtalálható itt egy misztikus utazásnak (táltos paripa, életfa, tulipán stb.); s ha alaposabban megfigyeljük a művet, bizony az állatövi utalások is föllelhetők rajta, miáltal az egész kompozíció kozmikus dimenziókba s a Teremtő oltalma alá helyeződik. Valóságos „csodának” lehetünk szemtanúi!

 

Színezett tükrös, domború faragással.

Felirata: „Itt utazik Bogár Imre”

 

Befejezésül térjünk vissza a jelenkor szomorú realitásába. Gondoljuk át egy pillanatra, hogy milyen fertőben, miféle vad, élhetetlen világban robotolunk, mily’ alacsony nívón vegetálunk napjainkban? Vessük össze a betyárok sokat kárhoztatott bűneit a mostani országvesztő, népirtó maffiák garázdálkodásával és állami terrorjával. Ugye üdvös lenne 150-200 évet visszamenni az időben? Vegyük észre, hogy Rózsa Sándor és társai földre szállt angyalok voltak 20-21. századi „törvényes vezetőinkhez” képest. Akkor még „titkos féreg” foga rágta a nemzetet, most ránk uszított mohó ragadozók szaggatják szét a húsunkat, vámpírok szívják el az utolsó csepp vérünket, alvilági démonok fertőzik meg a lelkünket. Ennél már a pokol se lehet ijesztőbb, ennyi korcs, amorális parazita még soha nem támadt a magyarságra! Akkor csupán párszáz betyárlegénnyel kívántak leszámolni, most egy egész nemzetet próbálnak eltüntetni a térképről! Azok a szerencsétlen számkivetettek csak élni akartak, és sohasem okoztak fölösleges szenvedést senkinek. Ezek a brigantik, ezek a szívtelen pribékek semmivel se törődnek magukon kívül, lelopják a napot az égről, s mindenkit halálba kergetnek! Ők bezzeg nem bujkálnak, nem óvatoskodnak, nincs bennük „betyáros szemérem”, hanem a legotrombább nyíltsággal zúzzák be a koponyánkat, metszik át a torkunkat. Aki nem teljesen vak és gyengeelméjű, világosan láthatja, érzékelheti a különbséget akkor és most, azok és ezek között. Hejh, ha még egyszer megadatna, hogy úgy istenigazában, betyáros virtussal rendet vághatnánk sírásóink, hóhéraink tömegében! Nyilván örökre elfogyna a kedvük, hogy valaha is ártsanak nekünk.

Véleményem szerint az elfajult társadalmi rothadást, az állami (háttérhatalmi) bűnözést nem lehet kívülállóként, magányos farkasként, a társadalomból kivonulva csökkenteni vagy megszüntetni. Bár mindig voltak efféle kísérletek, legföljebb átmeneti enyhüléseket hoztak, azonban a kiváltó okokat sohasem törölték el. Ezek a mindnyájunkat (a magyarságot s az egész emberiséget) érintő problémák, az egészséges, szabad életet ellehetetlenítő visszásságok csak egyetemes összefogással, közös akarattal, a társadalmon (s a törvényes renden, már ha létezik ilyen) belül maradva orvosolhatók, még akkor is, ha kínunkban s kilátástalannak tűnő helyzetünkben hajlamosak vagyunk külön ösvényeken járni. Megértem tehát a betyárokat, méltányolom jobbító küzdelmeiket, áldozataikat, mégsem állíthatom őket példának bárki, különösen az ifjúság elé, hiszen eleve bukásra vannak (voltak) ítélve. Az ő életfelfogásuk, lázadásuk sokunk számára rokonszenves lehet, akár az ösztönös ellenállás, a bátorság, hősiesség szinonimája is; viszont követni mégsem érdemes őket, mert nem hozhat gyökeres változásokat, nem vezethet el bennünket a tartós (örökkévaló?) igazság, függetlenség és önrendelkezés kivívásához, azaz a pusztító gyarmati leigázottságból való kitöréshez és fölemelkedéshez. Nincs kifogásom a mai betyárok (betyárkodók?) ellen sem, de nekik is tudomásul kell venniük, hogy elmúltak a „daliás idők”, s nincs sok értelme nosztalgiázni, mert ez csak fölösleges energiapocsékolás. Az eredményt, a hatékony megoldást másutt kell keresni, de ezt már jómagam is számtalan írásomban kifejtettem. Ennek dacára őrizzük meg az egykori vitéz betyárok, kiváltképpen Rózsa Sándor emlékét, akik zömmel vérbeli hazafiak voltak, s bár nem értek el átütő sikereket, legalább megpróbáltak harcolni (ésszel és erővel) az elnyomás, a sátáni gonoszság ellen.

 

Források, irodalom:

– Murgács Kálmán: Kik is voltak azok a betyárok?

– Krúdy Gyula: Rózsa Sándor (A betyárok csillaga Magyarország történetében)

– Móricz Zsigmond: Betyár + Barbárok + Rózsa Sándor a lovát ugratja + Rózsa Sándor összevonja szemöldökét

– Bálint Sándor: Történetek a szegedi betyárvilágból

– Békés István: Magyar ponyva Pitaval

– Magyar Néprajzi Lexikon

– Küllős Imola: Betyárok könyve

– Szűcs Sándor: Betyárok, pandúrok és egyéb régi hírességek + A régi Sárrét világa

– Szenti Tibor: Betyártörténetek (Betyárvilág a Dél-Alföldön)

– Tömörkény István: Betyárlegendák

– Veszelkáné Gémes Eszter: Történetek Rúzsa Sándorról

– Szentesi Zöldi László: Rózsa Sándor – legenda és valóság

– Tóth Máté: A betyárok világa (Kuruc.info)

– Internetes honlapok témába vágó cikkei

– Rózsa Sándor – színes magyar tévéfilmsorozat (Oszter Sándor, 1971)

– Sobri – kalandfilm (2002)

– Szomjas György: Rosszemberek + Talpuk alatt fütyül a szél (játékfilmek)

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés