Fenn a magas égben, ahová a sasok sem merészkednek felrepülni, lakot hatalmas, fekete várában a felhőkirály. Onnan szemlélte birodalmát, irányította a felhőket, ki merre menjen.

Fenn a magas égben, ahová a sasok sem merészkednek felrepülni, lakot hatalmas, fekete várában a felhőkirály. Onnan szemlélte birodalmát, irányította a felhőket, ki merre menjen.

– Nézzétek, ott nagy szárazság van! – vonta össze szemöldökét, és azonnal megparancsolta esőfelhő seregének, hogy induljanak éltető esőt vinni az embereknek.

A kis huncut felhőlányokat meg elküldte a közeli város fölé, ahol házépítők izzadtak a hőségtől, hogy legalább néha – néha takarják el a Napot, árnyat adva a dolgozóknak. Amikor megérkeztek a kőművesek hálálkodva néztek fel az égre, mintha csak azt mondták volna: „Köszönjük!”

Ilyenkor a felhőkirály elégedetten megpödörte a bajszát, és egy nagyot szippantott a pipájából.

A királynak voltak barikái, akik a kék ég mezején legelésztek. Nagyon szerette ezeket a kis állatokat, és nem bírta volna elviselni, ha egy is elveszne belőlük. Ezért, amikor véletlenül hibádzott a nyáj a juhász búcsút inthetett fejének. Eddig még senki sem úszta meg, hogy le ne csapja a bakó a kobakját. Hiába volt könyörgés, rimánkodás, nem kapott kegyelmet.

Azt hinné az ember, hogy a királynak egy szavába kerül, és talál egy ügyes juhászt. Csak csettint az újával, és már kívánsága teljesül is. Bizonyára a király is így gondolta, de senki nem akart jelentkezni erre a posztra. Ennek pedig az volt az oka, hogy az ég bárányai nagyon csintalan állatkák voltak. Állandóan elcsavarogtak, nem fogadtak szót a vigyázójuknak.

Aki csak volt a királyi udvarban, az mind elmenekült, amikor a felhőkirály felszólította őket, hogy legeltessék a barikákat.

Ellenben a bárányok mégsem lehettek egész nap bezárva. Így a koronás fő kénytelen volt maga kihajtani a kedvenceit.

Kezébe vett egy botot, és elindult a bárányokkal a nagy, kék égi mezőre.

Kezdetben minden a rendjén is volt. A nyáj szépen, engedelmesen haladt az úton. Ez a királyt annyira-jókedvre derítette, hogy fütyörészni kezdett.

A bárányok vidáman legelésztek, és semmi jel nem utalt arra, hogy akár egy is elkóricálna.

Délben a király jól teletömte a bendőjét, és leheveredett egy nagy fa alá.

Nem tellett bele néhány perc, úgy elaludt, mint a bunda. Estig fel sem ébredt. Amikor kinyitotta a szemét, meglepetve látta, hogy a nyája szanaszéjjel szaladt. Egyetlen egy sem volt a helyén.

Most látta csak igazán, milyen nehéz munka a juhászkodás. Még csak reményt se látott arra, hogy estig, mikor az ég lámpásai kigyúlnak, össze tudja terelni a bárányokat.

Kétségbeesve rohangált le – föl az égen és az állatait szólongatta:

– Barikáim, kicsi csillagaim, gyertek, indulunk vissza az akolba! Ne bújjatok el, mert ha besötétedik, jön a farkas, és felfal bennetek!

A bárányok nem hallgattak rá, sőt elbújtak a hold mögé, hogy királyuk ne találjon rájuk.

Ez nagyon elszomorította a felhőkirályt. Egyedül ment vissza a várába, és az udvarbeliek elszörnyedve látták, királyuk elveszítette a nyájat. Mondogatták is sokan: „Le kellene nyakazni a királyt. Csak azt kapná vissza, amit ő is művelt a szerencsétlen juhászaival.”

Ezt senki nem merte a szemébe mondani. Inkább meghunyászkodva sajnálkoztak rajta. Az alattvalók megígérték, hogy előkerítik a bárányokat.

El is indult mindenki a várból, aki csak élt és mozgott. Sajnos eredménytelenül. A pajkos állatok úgy elbújtak, hogy nem találták meg őket. Senki sem gondolt arra, hogy a Hold mögött vannak.

Másnap a király kihirdette égen – földön, hogy aki segít megtalálni az elkószált nyájat busásan megjutalmazza. Annyi aranyat ad neki, amennyit csak elbír.

Lenn a földön a hír gyorsan tovaterjedt. A földi legények nagy vággyal készülődtek, hogy próbát tegyenek. Szellő hátán egymás után felmentek az égbe, és nekiálltak a keresésnek.

Minden igyekezetük hiábavalónak bizonyult. Egy idő után csalódottan jöttek vissza.

Egy kicsi faluban élt egy szegény asszony. Ennek a szegény asszonynak volt egy fiacskája. Amikor már majdnem minden legény próbálkozott, így szólt anyjához:

– Édesanyám, elmennék én is, szerencsét próbálni, hátha nekem sikerül megtalálni a bárányokat.

– Édes fiam, fiatal vagy még, hogy felmenj az égbe. Úgysem találnád meg azokat a huncut állatokat.

– De én tudom, hová bújtak – nyakaskodott tovább a fiú – jöjjön ki édesanyám az udvarra, és megmutatom, hol vannak!

A nő kiment a fiával az udvarra. Este volt, és már a Hold is felmászott az égre. Éppen a fejük felett volt.

– Nézzen fel, édesanyám az égre! Ott a sápadt Hold körül legelésznek azok a bárányok.

Az anyja igazat adott fiának. Gyorsan készített neki hamuba sült pogácsát, és még egy pint bort is tett a tarisznyába.

– A pogácsát edd meg te, a pint bort meg vidd ajándékba a felhőkirálynak, hogy, amikor szárazság lesz, ne feledkezzen meg rólunk. Küldjön esőfelhőt a falunk fölé!

A fiú megígérte, hogy így tesz, és elindult fel a magas égbe. A falubeli legények kinevették, amikor megkérdezték tőle hová iparkodik.

– Megyek a felhőkirályhoz. Tudom, hol vannak a barikái.

– Te együgyű, honnan tudnád? Hiszen mi sem tudjuk, pedig kerestük őket égen és földön.

Nem törődött a gúnyolódókkal. Rájuk sem hederített, hanem csak ment, hogy minél előbb fent legyen az égben.

A faluhatárában a nagy tölgyfa szomszédságában meglelte a szellőt, aki hátán feljuthat a királyhoz.

– Kedves szellő, hátadon vigyél fel az égbe! – fordult hozzá udvariasan, de az csak mogorván válaszolt neki.

– Egész eddig ingyen szállítottam a legényeket, de a mai naptól a fuvarért három réz garast kérek. Ha nem tudsz fizetni, akkor tágulj innen!

A fiú elszomorodott, mert üres volt a tarsolya, még csak egy rézgomb annyi sem volt benne.

Bánatában leült a nagy tölgy alá, és elővette a hamuba sült pogácsát. Amint ott eszegette egyszer csak előtte termett egy kicsinyke madár, és kért egy falást:

– Fiúcska, kérlek, adj pár morzsát a pogácsából! Napok óta nem ettem és majd meghalok az éhségtől.

– Szívesen adok, hisz úgysem tudok feljutni az égbe. Hiába sütötte édesanyám az útra – mondta, és odaadta a fél pogácsáját a kicsi madárnak.

Amikor az jóízűen elfogyasztotta a pogácsát így szólt a fiúhoz:

– Amiért ilyen jó voltál hozzám, én is segítek rajtad. Ülj fel a hátamra, és felrepítelek a felhőkirályhoz.

A fiú eleinte nem akarta elhinni, amit hall, de amikor a kicsi madár még egyszer megismételte ajánlatát, felkuporodott a hátára. Nagyon félt, hogy lepottyan, amint majd repülnek felfelé az égbe. A kicsi madár megnyugtatta:

– Ne félj, nem lesz, semmi baj egy kettőre fent leszünk!

Igaza volt. Alig, hogy ezt kimondta, már meg is érkeztek. Egyenesen a felhőkirály elé vitte a kicsi madár az utasát.

– Mit akarsz te fiú? – kérdezte a király, és szúrós szemmel végigmérte a jövevényt.

– Jöttem megkeresni az elkóricált barikáit.

A király hangosan elnevette magát:

– Azt hiszed neked sikerül meglelni őket? Előtted már legalább egy tucat legény próbálkozott vele eredménytelenül.

– Fenséges királyom, én mégis megpróbálnám. Kérem, egyezzen bele, hogy megkeressem a barikákat!

A felhőkirály kicsit elgondolkozott, és végül arra a következtetésre jutott, hogy miért ne próbálja meg a fiú. Veszteni nem veszt vele. Ellenben ezt mondta neki:

– Jól gondold meg, mire vállalkozol! Most még visszamehetsz édesanyád szoknyája mellé, de ha te is a barikák nélkül jössz vissza, fejedet veszem. Ellenben, ha megtalálod őket, azt kérhetsz tőlem, amit csak akarsz.

A fiú nem ijedt meg, csak annyit kért a királytól, hogy adjon melléje egy kutyát, és már indul is megkeresni a barikákat.

A felhőkirály most volt ám igazán bajban, mert fent az égben egyetlen kutya sem volt. Ebek nem szolgáltak a királyi udvarban. Kénytelen volt elküldeni az egyik fiát a földre, hogy valahonnan szerezzen egy négylábút.

A felhőfiú sokáig koslatott faluról falura. Sehol nem lelt kutyát, amitől a gazdája szívesen megvált volna. Végül már majdnem feladta, amikor az út szélén, az árokparton észrevett egy hűsölő ebet. Elhanyagolt, gondozatlan, csupa szőrcsimbók volt, és ember legyen a talpán, aki meg tudná állapítani, hol van az eleje és a vége. Jobbat nem talált, s gondolta ez is megteszi. Fölkapta és rohant vele édesapjához.

– Édesapám, csak ilyen cenkét találtam – mondta félénken, és az állatot letette a királyi trón elé.

– Na, fiú, jó lesz-e ez a kutya? – kérdezte a király.

– Mi az, hogy jó lesz – kurjantotta el magát a fiú – Éppen ilyenre gondoltam. Tudja fenség a pulinál nincs jobb birkákat terelő eb az egész világon.

A király nem értette, hogy egy ilyen kutya, miképpen tudja terelni a birkákat, amikor a szeme ki sem látszik a szőrcsimbókok közül, de a fiúra hagyta.

Már éppen elindult, mikor eszébe jutott a bor a tarisznyájában, és előhúzta a pintes üveget.

– Ezt édesanyám küldi a fenséges felhőkirálynak, és kéreti, ha szárazság lesz, akkor legyen szíves esőfelhőket küldeni a falu fölé. Amíg távol leszek, és a barikákat keresem, tessék csak megízleni, milyen finom nedű lakozik ebben a pintes üvegben!

A királyt meglepte ez a nemes gesztus, és megígérte, hogy mintát vesz belőle.

Elment a fiú a pulival egyenesen a Hold mögé, ahol bujkáltak a szélkirály cangái. Eleinte a kis virgonc állatok nem akartak szót fogadni a fiúnak. Minduntalan szétfutottak, és messziről gúnyolódva bégettek feléje. Ekkor a fiú füttyel jelt adott a pulinak, aki aztán tudta a dolgát, és boldogan megrendszabályozta az engedetlen nyájat.

Nem volt pardon. Kénytelen volt mind engedelmeskedni. Amelyik állat megpróbált ellenkezni a kutya jól belemart a hátsófertályába, ami után jobbnak látta beállni a sorba, és szép lassan elindulni a felhőkirály vára felé.

Mindenki meglepődött, amikor a fiú megérkezett. Nem értették, hogy a csudába sikerült megkeresni az elkóborolt bürgéket. Kérdezgették is tőle, hogyan találta meg. Sokakban tán még az is felmerült, hogy garabonciás, és valami varázslat folytán kerítette elő az állatokat.

Mégis mindenki közül a felhőkirály lepődött meg legjobban. Csillogó szemekkel rohant feléjük.

– Köszönöm te fiú, hogy meglelted a báránykáimat. Minden kívánságod teljesítem. Mondd csak, mit kívánsz?

– Tudja fenséges királyom, mi nagyon szegényesen élünk a kicsinyke házacskánkban. Csak annyit kérek Kegyelmedtől, hogy jutalomból adjon nekem néhány toklyót! Lent a földön szeretnék juhászkodni.

A király kicsit elgondolkodott. Nem szívesen vált meg egyetlen bárányától sem, de most mégis kivételt telt.

– Adok neked három aranyszőrű bárányt, amiért meglelted a nyájamat, meg hogy hoztál nekem egy pint finom bort. Ezt a szokásodat máskor is megtarthatod. Mindig szívesen látlak az égi váramban.

Egy kicsit még diskuráltak, megtárgyalták, hogyan nő a köles, majd hirtelen a fiú felugrott, és elbúcsúzott a felhőkirálytól.

– Fenséges királyom, mennem kell. Vár édesanyám. Ezen kívül meg kell itatnom és etetnem a barikáimat – mondta. – Még mielőtt elbúcsúzok, szeretnék mondani valamit.

– Mondjad csak fiam!

– Itt hagyom ezt a pulit, és ha majd lesz új birkapásztora, adja oda neki, és meglátja soha többé nem lesz gond. Ez az ügyes kutya nem engedi elkóborolni a juhokat. Juhásznak úri dolga lesz mellette.

Ezzel elváltak. A fiú boldogan visszament a földre édesanyjához, és még most is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Vissza a bloghoz

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.