A hozzászólásokat olvasva nem tudok elmenni a téma mellett. Főleg Péter kommentje késztetett, hogy kiírjam magamból, az évtizedek óta bennem lévő fájdalmamat. Amikor férjhez mentem, nagycsaládot terveztünk. Teltek a hónapok, évek, de számunkra csak a remény maradt. Elkezdtem orvoshoz járni. Ne felejtsük el, akkor még a diagnosztikai lehetőségek gyerekcipőben jártak. Manuális vizsgálat, és a tapintás volt minden eszköz, a néhány laborlelet mellett. Ennek ellenére hamarosan kiderült petefészek tumorom van, és ez a méhnyálkahártya megvastagodását okozza. Klimax körüli korban, ez radikális műtéttel járna… Fiatalkorban a beteg petefészek eltávolításával, gyógyszeres kezeléssel, és kivárással. A műtét megtörtént, kaptam 5 év esélyt a radikális műtétig, az esetleges gyermekáldásra. Abban az öt évben majdnem eljutottam az álterhesség tüneteihez. A radikális műtét után fiatalon belenyugodtam, soha nem lehetek anya, ez a sorsom. Közben a kórházunkban, nagyüzemben folytak az abortuszok.  Abban az időben sajnos, ez természetes volt az asszonyoknál, amit viszont én soha nem értettem meg. Nem, hogy bűnnek nem számított, némelyik még büszke is volt rá.  A családi értékeket, bűnbánatot addigra sikerült a társadalomnak kiirtani oly annyira, hogy sokan fel sem fogták mit tettek. A válások száma emelkedett. A nagy önállóságot hirdető anyák éjt nappallá téve gürcöltek, hogy egyedül előteremtsék gyermekeiknek azt, amit családban kapnának meg. Természetesen ez csak az anyagiakban volt lehetséges. A gyerekek így-úgy egyszülős mintával felnőttek, nénelyek muguktól, mint a gomba. Ők zömében követték a mintát, és elvált felnőtt lett belőlük…

Nem az Ő hibájuk, nem tanulhatták meg az egymásért érzett felelősséget, a közös problémamegoldó képességet.  A szülői minta határozza meg az ember személyiségét. Honnan ismerhette volna meg a teljes családi mintát, ha nem látta, nem élt benne?

Térjünk vissza az abortusz témához. Azok az asszonyok, akik minden beavatkozásnak kiteszik magukat, a párjukat, hogy anyává váljanak, soha nem fogják megérteni, hogyan képes egy nő, akit Isten anyának teremtett, lelkiismeret furdalás nélkül lemondani arról a kis életről, ami a testéből-, és a testében fejlődik. Úgy gondolom ma is, ez csonkolás. Sőt, öncsonkolás, amire csak csonkolt lélek képes…

Nem azokról az asszonyokról beszélek, akik erőszak, vagy brutalitás áldozataként váltak akaratuk ellenére anyává, vagy a meglévő betegségük veszélyeztetné egészséges baba egészségét, születését, és azokról sem, akik tettük után, egy életen át hordozzák a magzattól való megválás fájdalmát.

Talán emlékeztek rá, halottak napja körül felhívom a figyelmet a hatmillió meg nem született kis lélekre való megemlékezésre.

//ekpafat-kistarogato.gportal.hu/gindex.php?pg=34333138&postid=948024

Bocsássatok meg nekem, de azon az oldalon állok, ahol az asszonyok mindenre képesek lettek volna,  hogy anyává válhassanak…

B. kép: szlth.int,-ről